Feketemosó: Egy másik élet naplójából

Kora este érkezett M., most nem tudtunk miről beszélni, korán haza is küldtem, előfordul, de most a terhemre volt. Nem is kérdezett, amiért hálás vagyok. De legalább nem is vettem észre, hogy hirtelen este lett, máskor ez a legnehezebb, megvárni az estét, a délutánt elhagyni. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

„Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;
milyen nagyon vártuk pedig
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan
játékos forradalmait,
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék
élénk színű jelvényeit.”

Hétfő

Az éjszaka könnyebb volt, mint ahogy vártam, bár T.-vel álmodtam, és T.-vel álmodni már nem is olyan könnyű, valami idegesség maradt utána, amit délutánig nem is sikerült elhagynom. Akkorra már kinyitották az ajtókat, fölül is, az ablakokat, minthogy rég nem volt már ilyen meleg. Hirtelen érkezett a tavasz, egy nap alatt engedett fel odakint minden, egyszerre tűntek el a jogukhoz eddig makacsul ragaszkodó fehér foltok. Mint az utolsó szőrszálak betegtársaim arcán. De nem bánom, már zavart ez az átmenetiség, a tél csak foltjaiban maradt ránk, ha már tél, gondoltam, akkor takarjon el mindent következetesen a vastag hóréteg, ne is lehessen látni a hibákat. Egyenesen zavarja a szemem, megbotránkoztat a természet ilyen félmegoldása, pedig jól esne rá bízni magunk, hogy az évszak, bármelyik évszak, ha már más is nem, de az évszak legalább tudja mi a rend, és nekünk ebből lehet tanulni. De nem, ez a hosszan tartó következetlenség behatolt a szobákba, megágyazott a fejekben. Apró jeleit láttam csupán, a visszatartott mozdulatokat, az ellenkezés szigorú törvényének bomlását. De lehet, félreértem őket, és hanyagságuk valami más közelségére utal, amit csak a zárt termek megült levegőjéből lehet kiérezni, a titkos összenézések egyezményes kódrendszeréből, és sokkal fojtogatóbb, mint az odakint munkálkodó természet. A kiengedő udvar az ostrom utáni várost juttatta eszembe, olyan, mintha újjá kéne most építeni mindent, rendezni a sorokat a tél után. Kiengednek az eresztékek, fellazul a barna föld, a kedv is oldódik, mintha újra lehetne kezdeni. Sokan kimentek, igaz, ők akkor is kimennek, ha az idő vagy a nővér nem engedné. Én maradtam.

„Délután várakozás, meghallgatják a mellkasom. Semmi zörej vagy mellékhang.”

Ha oldalra nézünk a terem ablakából, éppen az erdőszélre látni, szemben pedig egy épület, kórházi épület lehet, ugyanolyan kiülőkkel és függönyökkel, mint itt. Nem tudom, mennyi idő telt el a délelőtti vizit óta, napok óta csak a szemben lévő ház ablakain megcsillanó napfényből tájékozódom, a vöröses színekből tudom, hogy koraeste lehet. Olyan, mintha el lenne zárva előlem valami, amit csak a tükörfényekből ismerhetek meg, az ablakokon megcsillanó fényekből. Épp mögöttem megy le a nap, de én ebből csak az ablakok híradásából értesülök. Mintha mögöttem zajlana minden.

Kora este érkezett M., most nem tudtunk miről beszélni, korán haza is küldtem, előfordul, de most a terhemre volt. Nem is kérdezett, amiért hálás vagyok. De legalább nem is vettem észre, hogy hirtelen este lett, máskor ez a legnehezebb, megvárni az estét, a délutánt elhagyni.

„M. látogatása. Lámpaoltás 20 órakor.”

A folyosón még társalogtak, nem tudom, hogy pontosan kik, mert tőlünk nem hiányzott senki, és akik nem tőlünk vannak, azokat nem ismerem annyira, bár nem is akarom, elég nekem az a pár kötelező szó, amit el kell mondanom, minden egyes nap, miközben ők is tudják, hogy a helyzetem, az ő helyzetük ugyanúgy változatlan, nincs is kilátásban, hogy változzék, de ők ezeket elhessegetik maguktól, én nem, mert nekem az a dolgom, hogy erre minden nap emlékeztessem magam. Mert ha nem itt vagyok, akkor író vagyok, csak az az egyre inkább égető gond, hogy egyre többet vagyok itt, mint másutt. Egyre kevésbé lennék én író? Lent, tudom, nem ezt mondanák, de ők nem itt vannak, nem tudják, hogy itt más. Hogy itt mindenki valaminek, mindenki ugyanannak a szélén áll, billeg, mint ahogyan én is, már hosszú hetek óta.