2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Németh Tamás írását közöljük.
Megfogadtam, hogy Würzburgról fogok beszélni. Nem: megfogadtam, hogy Würzburgról beszélni fogok. Würzburgról és a Nagy Európai Hazugságról – ha kérdezik. És (hogy, hogy nem) kérdezték. Na nem konkrétan, sőt, talán valami egész másra számítva, de mégis. Megnyitották a mesecsapot. Mindenki úgy él vissza a szabadságával, ahogy tud.
Amikor tehát egy átlagos vacsorám közben – Isten tudja, miért, de akkor vagyok legérzékenyebb a hazugságra – újra hallottam egy állítást, ami annyiszor elhangzott idén, hogy akár az év mondata is lehetne, ha nem lenne felerészben igaz, márpedig a féligazság a hazugság legrosszabb, mert legalattomosabb formája, szóval egy hirtelen vérnyomás-emelkedéssel megbolondított vacsora közben rájöttem: 2014-ről beszélve nem (sem) tehetek úgy, mintha az év (és korántsem a város) talán legforróbb napján nem vetődtem volna el Würzburgba.
Würzburgé az egyik legszebb sziluett Németországban. Csak közel ne merészkedj, mert a ragyogó város, mint egy impresszionista festmény, elnagyolt, szürke foltokká esik szét. Nem kell semmi különösebbre gondolni: kedvezőnek tűntek az időjárási körülmények, útba esett Nürnberg felé, és a faszerkezetű házak könnyű sikert ígértek, mindez pedig egyenesen elkerülhetetlenné tette, hogy a britek, akik (mint az közismert) a fogukban tartva vitték át az európai kultúrát a második világháborún, 1945. március 16-án – másfél hónappal Hitler halála előtt – lebombázzák ezt a civilekkel és sebesült katonákkal teli, a Brit Birodalom számára nyilván folyamatos katonai fenyegetést jelentő várost. Álljunk meg egy pillanatra, kapargassuk meg a szövetségesek diadalmas arcára kent heroikus mázat, és képzeljük magunk elé a Royal Air Force (annak, aki érti: RAF!) parancsnokságát, ahol egy pragmatikus gondolkodású stratéga (ó, ha tudnánk!) felveti, hogy a Fachwerkhaus jobban ég a többinél. Ne piruljunk: az ilyen pillanatok veszik el a történelem papírszagát.
Tartsuk inkább észben ezt a bizonyos stratégát pragmatikus gondolkodásával együtt, és vessünk egy pillantást a Nemzetközi Bíróság honlapjának GYIK-rovatára. What are war crimes? Tényleg: what? Hát többek közt: intentionally directing attacks against the civilian population, valamint intentionally directing attacks against buildings dedicated to religion, education, art, science or charitable purposes, historical monuments or hospitals. Micsoda borzalmas közhely, hovatovább giccs! De hát ne álljunk meg itt, nyissunk ki egy történelemkönyvet, menjünk el moziba, nézzünk szét egy nyugat-európai város utcáin, silabizáljuk ki a táblákat, hogy – ha egyszer úgyis tisztában vagyunk vele, hogy nekünk nem erősségünk a szembenézés (íme, az állítás megkérdőjelezhetetlen fele) – lássuk, mások hogy állnak vele (íme, a Nagy Európai Hazugság).
A látható Würzburg ezernégyszáz évig épült, és tizenhét perc alatt pusztult el. Aztán így vagy úgy, de újjáépítették a würzburgi nők. Hogy a vélhetően sokkal tágasabb láthatatlannak mi lett a sorsa – fel ne háborodjunk! Megárt. Sétáljunk egyet a főutcán, igyunk (megtehetjük!) egy frissítőt, nyeljük le vacsoránkat, finom, körkörös mozdulatokkal masszírozzuk meg halántékunkat, nyugodjunk meg. Avassunk emlékműveket, ha kell, tiltakozzunk ellenük, de soha ne feledjük a stratégát meg az ő pragmatikus gondolkodását; egy utcanevet – legalább egy szerény kis utcáét a szülővárosában – egy emléktáblát – legalább az iskolában, ahová járt – egy frekventált helyet – legalább a családi arcképcsarnokban – bizonyára kiérdemelt vele. Ha elég elszántak vagyunk, gondoljunk rá fél percig minden fogmosás után. Hamar megértjük majd, hogy a történelem sokkal bujább ingovány, mintsem hogy egyetlen kiválasztott nép problémája legyen.
Ha ez megvan, bocsássunk meg a szerzőnek, aki még év végén sem szolgálhat ennél elcsépeltebb tanulsággal.
Németh Tamás
(kapcsolódó szövegek:
2014:
2013:
Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni
Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”
Évjárat (9) – Bárhova, csak a **nosba ne!
*
2012:
Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”
Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben
Évjárat (3) – Messze még az éjszaka
Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál
Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!
Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck
Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből
*
2011:
Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues
Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség
Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje
Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK
Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy
Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”
Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás
*
2010:
Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?
Évjárat (3.) – Január kilencedike
Évjárat (4.) – A meglepetések éve
Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés
Apokrif Online 
11 Comments