Térey János: Átkelés Budapesten, Libri Kiadó, Budapest, 2014.
Térey János 2014-es, Átkelés Budapesten címmel megjelent könyve a belső borítón a „Novellák” műfajmegjelölést viseli alcímként. A tizennégy szöveggel azonban nem hagyományos prózai írásokat kap az olvasó, ugyanis Térey a tőle már jól megszokott verses epikai vonalat viszi tovább. Ezúttal azonban nem verses regény, hanem rövidebb, lazábban kapcsolódó szövegek formájában, melyeket egy-két ismételten felbukkanó szereplőn túl legfeltűnőbb módon a színhelyül szolgáló város, Budapest különböző kerületei, városrészei, utcái kötnek össze.
Ahogyan ezek a színterek is csak kis darabkái a nagyvárosnak, úgy a hozzájuk kötődő szövegek is epizodikusak, „sorsmetszetszerűek”. A befejezetlenség és befejezhetetlenség érzetét hagyják az olvasóban, hiszen nem egyszer a történetdarabkák fordulópontján véget is érnek, lebegtetve a következményeket, mintha a kifejlet többféle megvalósulhatósága közötti választás abszolút a képzeletre lenne bízva. Ha egyáltalán kell valamiféle nagy horderejű kifejlettel számolni. Ugyanis mintha ezekben a verses novellákban felbukkanó szereplőknek nem lenne, nem lehetne igazi tragédiájuk. Az a benyomás ébredhet az olvasóban, hogy ezek a mikrotörténetek, bármilyen őszintén keserűek vagy helyenként szatirikusak is, közös jellemzőjük, hogy mindennaposak, a bemutatott sorsokban nem hoznak igazán nagy horderejű mozgást, változást. Ahogyan az olvasói figyelem is egyik epizódról a másikra irányul komolyabb katartikus élmény híján, úgy a megelevenedő város sem lassul le, áll meg soha az egyéni históriák örvényében. Ezek a miniatűr sztorik akár párhuzamosan, egymásba érve és vég nélkül ismétlődhetnének és történhetnének, esetleg új szereplőkkel, kisebb variánsokkal. Ezzel azt az érzetet keltik, mintha sem a helyszínül szolgáló Budapestnek, de még az egyes városrészeknek sem lenne egy nagy objektív és lineáris története, hanem a párhuzamos vagy éppen egymást metsző kis, töredékes epizódok szövedékéből lenne összeállítható a nagy egész.
Az egyes darabokban a narrátori és szereplői szólamok nem nagyon szálazódnak szét, egyfajta folytonos élőbeszédszerűséget, erős szóbeliség képzetét kölcsönözve ezzel a szövegeknek. Az olvasó „kiváltsága”, hogy nemcsak a figurák közötti párbeszédekbe, hanem a szereplő ki nem mondott gondolataiba is „belelát”, „belehall”. A kis történetek, „sorsmorzsák” és a színhelyül szolgáló közismert utcák, városrészek együttese nem egyszer azt a hatást keltheti, mintha a városi lét sajátja lenne. Bizonyos mértékben idegenként önkéntelenül is betekintést nyerünk mások magánszférájába, hacsak egy-egy epizód erejéig is. Ezt erősítik a látást és főként a hallást, mint az ösztönös érzékelést előtérbe toló szövegrészek, ahogyan az első, A hurokban című verses novella is, amelyben a főszereplő Diószegi rögtön a kezdő jelenetben „Két hivatalnokkülsejű ember / Vitáját hallgatta” (7.) és „Hallotta, egy nő köpködi a szavakat” (7.). A meghallott foszlányok esetlegességét és hétköznapiságát húzza alá, hogy a figyelmet ily módon megragadó ingerek nem nagyon tűnnek különbözőnek a város egyéb zajaitól: „A sarki közérthez megérkeztek a szállítók. / Döndült a horpadt bádogajtó, / Durva kézzel rakodták be a boltba az árut, / S döngött megint a bamba bádog, / Csörgött az óriási göngyöleg” (8.).
Az egyes történetek rövidségének, epizodikusságának jól kihasznált velejárója, hogy bár az írások egyedítő vagy szándékoltan csak annak tűnő részleteket osztanak meg a bennük felbukkanó alakokról, mégsem tárnak akkorra szeletet az olvasó elé a figurák sorsából, hogy mindennapiságukban, sematikusságukban ne típusként tekintsen rájuk. A novellisztikusság, a töredékesség és befejezetlenség érdeme pedig, hogy nem kifejtettségében és összetettségében, hanem épp viszonylag jól megragadható pillanatszerűségében képes vázolni és azonosítani az egymástól eltérő, részleteiben szétkülönböző, de az ábrázolt alakok problémái szempontjából igen hasonló darabkákat.
Néha mintha már valószerűtlenül túl sivár és kietlen lenne minden helyszín és történet, elidegenedett minden szereplő, amelyre és akire az olvasói figyelem irányulhat, mégis ezáltal alkot Térey egyedi, egységes miliőjű szövegvilágot. Amilyen mindennapiak és töredékesek a sztorik, annyira nincs nyoma bennük boldogságnak, önfeledtségnek vagy bármiféle idillnek. Gyakran tematizálódik a tehetetlen magányosság különféle árnyalatokban. Például az egyik legérzékenyebb, legérzékletesebb látásmódú és nyelvű darabban, az „Ah! perfido!”-ban, amelyben az elhagyott Natasa nemcsak a fiatal szeretőjét veszíti el, hanem az általa önzetlenül gondozott kóbor macska is megbetegszik. Natasa jól megfogalmazott, saját lelkiállapotára nyíltan reflektáló megnyilvánulása viszonylag ritka a kötet világában ‒ melyben a novellisztikus sztorik révén ábrázolt alakok sosem jutnak sorsfordító felismerésekre ‒, hangulatában viszont mégis szervesen beleilleszkedik és bizonyos tekintetben ki is emelkedik a mindennapos, kisszerű „tragédiátlanságok” köréből: „»Ha itt ez megy, akkor én kiszállok. / Ha ez a Föld, akkor nincs értelme.« […] »Ha itt ez megy, értelme vajon mi / Szerelemnek, havazásnak, fizetésnek?«” (43.). Az Early Winter című szövegben éppen a rég elhagyott, majd újra meglátogatott budapesti helyszínekhez kötődő, emlékek révén elevenné váló magányosság kerül középpontba, míg a Partraszállásban az áhított magány megvalósítására tett törekvés feneklik meg. Ebben a történetben a főszereplő Bárány érdekes módon látja megvalósíthatónak a kívánt egyedüllétet: a Budapest határain belül maradó, de a városhoz képest viszonylag érintetlennek mondható Háros-szigeti „idillbe” való időleges kiköltözéssel. Tragikomikus fricska, hogy egy rossz mozdulat, véletlen baleset eredményeképpen kénytelen orvoshoz fordulni, visszamenni az őt ily módon szimbolikusan fogva tartó városba.
Bárányt visszatérő szereplőként láthatja viszont az olvasó a Kimaradó csodák című keretes szerveződésű darabban is, melyben nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a szövegvilágban a társaságban is társtalan az egyén, a közösségszervező erő sajátos formája inkább lehet a kirekesztés, mint a valódi emberi kapcsolatok (71–77.). Sőt, itt még az olyan társas tevékenység, mint a filmklub is inkább kényelmetlenségbe torkollik, védekező elszigetelődést szül (Érzelmi zsarolás) (47–53).
Ha viszont nem a magánytól, akkor éppen a se veled, se nélküled kapcsolatok függéseitől, megjavíthatatlanságától szenvednek a megjelenő alakok. Hatásos miliőteremtésnek tűnik, hogy szándékoltan kirívó és egysíkú tendenciát mutatnak a novellák férfi-nő kapcsolatai abban a tekintetben, hogy semmi idillinek, semmi harmonikus nincs nyoma bennük (A hurokban, Kígyóverem, Elfordulás, Mondj nemet a vasárnapjukra). Az Öcskös című darabbal ez az általános diszharmónia, nyugvópontot nem találó örök vita a testvérviszonyra mint talán az utolsó lehetőségek egyikére is kiterjesztődik.
Az egyes részekhez tartozó, jórészt a Fortepan fényképgyűjteményből származó felvételek lazán, esetlegesen köthetők a pillanatnyi történetmetszetekhez, csakúgy, mint a kötethez készült interaktív térkép is a maga asszociatív értékű kiegészítő információival. Ezek a lazán kapcsolódó „függelékek” mind a kötet előszavával, mind Térey alábbi nyilatkozatával karöltve a töredékességet, a megelevenedő mikrotörténetek pillanatnyiságát és esetlegességét húzzák alá: „Az Átkelés… írásakor csak mentem, mentem, és ami eszembe jutott, azt rögzítettem. Persze nem biztos, hogy pont »oda« került a könyvben, »ahol« eszembe jutott.”.
Az Átkelés Budapesten darabjainak egységes hangvételével és látásmódjával, valamint a mindenkori olvasó számára félig ismerős, félig idegen helyszíneivel egyfelől érdekes kötetté áll össze. A pillanatnyiság, a novellisztikusság mint módszer előnyére válik a szövegeknek azzal, hogy árnyalataiban és sokszínűségében engedi láttatni a megelevenedő sorsok kisszerűen hasonló tragédiátlanságát. Másfelől kérdés azonban, hogy az egy-egy szereplő révén lazán kapcsolódó, szándékoltan töredékes, de kicsengésükben egyfelé tartó történetek nem válnak-e túlzottan önismétlővé, képesek-e fenntartani az olvasói érdeklődést tizennégy íráson keresztül. Egy lineáris, egészelvűségre törekvő olvasat mentén kifejezetten nehézkesen. A hatás mintha a szövegek olvasói rekonstrukciót nem kifejezetten implikáló epizodikusságában rejlene. Éppen ezért elég evidensnek tűnik egy, a novellák között szemezgető, helyszínek között ugráló asszociatív olvasásmód, amely sokkal inkább passzolhat a könyv jellegéhez, és inkább kedvezhet erősségeinek, mint az egészelvűségre törekvő olvasat.
Páji Gréta
Apokrif Online 