Amit nem lehet elképzelni (beszámoló)

Izsó Zita Színről színre című könyvének bemutatója, Kazimír, 2014. 10. 22.

izsc3b3-zita-szc3adnrc591l-szc3adnre-bemutatc3b3Milyen a beteges költészet? Milyen az egészséges? Vannak-e a verseknek titkai? Miért lesz kék egy borító? Ezek és még sok más kérdés is fölvetődött és – legalábbis részben – megválaszolódott október 22-én este a Kazimír Bisztróban, ahol Izsó Zita legújabb, Színről színre c. verseskötetét mutatta be Balogh Endre, Kerber Balázs és Turi Tímea, természetesen a költőnő, a Musica Moralia és egy makrancoskodó mikrofon közreműködésével.

A fülszöveg azért van, hogy legyen mivel vitázni, vetette föl Turi Tímea Pollágh Péter ajánlására célozva, amely szerint Izsó költészete nagyon is egészséges költészet, ami ritka manapság. Hogyan lehet ezt a kijelentést értelmezni? Nos, Turi véleménye szerint a kortárs magyar költészetben trend, hogy a szerző nem mer ráhagyatkozni a tradicionális poétikai eszközökre, költői képekre, általánosabb értelemben mindarra, ami szép. Izsó költészete ezt a hullámot töri meg. Képei mintha folyamatosan új tartományokat vonnának be a szövegek világába, és erősen kitágítják a versek jelentéskörét, elsősorban asszociatív kapcsolatok révén. Ahogyan Kerber megfogalmazta, a képek lehetőséget kínálnak az olvasónak arra, hogy a szövegek alapján saját, egyedi történetet hozzon létre; az olvasó erős késztetést érezhet, hogy az elvontabb tartalmakat egy egységes narratíván keresztül értelmezze. Izsó versei nem körvonalazzák ezeket a történeteket, hanem ajtót nyitnak hozzájuk – egyetlen kép mögött sokféle szimbólumot lehet megsejteni.

Hogy pontosan mik is ezek a szimbólumok? Annyira talán nem is fontos az egyértelműség – minden költészetnek meg kell adni a jogot, hogy legyenek titkai. Turi véleménye szerint Izsó, aki nagyon is tudatos, átgondolt költészetet művel, ravaszul bánik a képekkel: látszólag klasszikus eszközökről, metaforákról, hasonlatokról van szó. A költőnő azonban tudatában van annak, hogy amit és amihez hasonlítunk, maga sem marad ugyanaz, elkerülhetetlenül új jelentésrétegek rakódnak rá. Az öntudatlan, szinte az enyészethez hasonlítható változások viszik színre, teremtik meg a szövegeket. Balogh Endre a Felállványozott mennyország c. szövegre hivatkozva említette meg, hogy Izsó versei mennyire sajátos univerzumot hoznak létre: olyasmiről szólnak, amit jószerével nem is tudunk elképzelni – mint a címbeli mennyországot.

borito-izso

A Színről színre négy ciklusra oszlik, amelyek a cím szerkezetét ismétlik, variálják: házról házra, évről évre, óráról órára és fokról fokra. Ezeket egy cím nélküli alciklus egészíti ki, amely töréspontot jelent a kötetben. Az alciklus sajátos én-te elbeszélést rajzol ki, amely mintegy sűrítve foglalja magában a könyv egészére jellemző, szinte epikába hajló megközelítésmódot. Kerber a fában született gyerek történetét (a Turi által az est folyamán föl is olvasott A felejtés lehetőségeit) hozta föl példának erre a stratégiára: olyan narratíváról van itt szó, amely egy erősen jelképes családi legenda révén állít az olvasó elé különböző értelmezésekhez vezető utakat. Turi az e típusba tartozó verseket „emlékezettörténeteknek” nevezte, és Deres Kornélia jövőbe vetített emlékezéseihez hasonlította őket.

Balogh kiemelte a nemváltást mint a szerepvers egyik lehetőségét, amelyet Izsó is alkalmaz a kötet egyes szövegeiben (egy részüket korábban Karádi Márton álnéven publikálta – ennek a kitalált figurának is szól az ajánlás). Noha, amint Turi is megjegyezte, voltaképpen minden vers szerepvers, a férfihangon beszélő nőköltő ma sem számít gyakori jelenségnek. Az effajta játék azonban mind a szerzőnek, mind az olvasónak hasznos lehet: tudatosítja ugyanis a költő és a versekben megjelenő beszélő közötti távolságot, a műalkotás szükségszerűen művi jellegét. Izsó saját bevallása szerint férfibeszélőként sokkal őszintébben tudott írni, mivel nem saját magából indult ki.

Izsó-Zita-Bach-Máté-fotója
Izsó Zita. Bach Máté fotója a Vagány Históriák sorozatból.

De hol és miért fontos egyáltalán a beszélő neme? Balogh az Egy kiállítás tárgyai c. verset hozta föl példának. Turi az Ünnepet említette, amely szerint igen jó példa arra, hogyan lehet egy történet kapcsán új megvilágításba helyezni az élet már megszokottnak tekintett jelenségeit. A szöveg voltaképpen ál-dialógus, belső párbeszéd egy férfi (a beszélő) és egy nő (a címzett) között: a beszélő végigköveti a nő útját, az pedig, legalábbis saját tudatán keresztül válaszol neki. A vers az Izsó által fölolvasott szöveg, A tárgyak új élete párdarabjának is tekinthető, amely dalszerűsége, színpadiassága révén mintha csak a vele szinte szomszédos Ünnepnek akarna megfelelni.

Ami már a Tengerlakónál is föltűnt az olvasóknak: az Izsó verseire jellemző sajátos „kékség”. Itt nem csupán a borítóra gondolhatunk, amely Bach Máté egyik fényképét színezi át ragyogó kékre, hanem a szövegekben gyakran fölbukkanó vízmotívumra. Folyó, tó, tenger, kikötő, part: Izsó világában gyakran jut nekik a főszerep. Míg azonban a Tengerlakóban a merülésről, a mélységi életről volt szó, a második kötetben már kibukkantunk a felszínre.

Hogy pedig onnan hová haladunk tovább, még nem derült ki. A beszélgetők azonban egyetértettek abban, hogy Izsó költészete ritkaságnak tekinthető a kortárs magyar irodalmi közegben – így mindenképpen érdemes lesz várnunk a folytatásra. Hogy a beszélgetés szüneteiben se unatkozzunk, arról pedig a Musica Moralia, tehát a csodálatos hangú Meggyesházi Éda gondoskodott.

Evellei Kata

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s