A The Southern Oracle-lel a Darkest Hour zenéje iránti vonzalmamnak köszönhetően ismerkedtem meg 2011-ben. A budapesti Grindrise Festen az azidőtájt megjelent első nagylemezt, a Hellwakeninget népszerűsítő TSO utolsóként melegítette be a nagyérdeműt a svéd dallamos death metallal alaposan átitatott metalcore-t játszó amerikaiak előtt. Mindenképp a legjobb előzenekar voltak, de nem győzött meg maradéktalanul a The Black Dahlia Murder vívmányait nagyban hordozó, kezdetben deathcore címkével illetett muzsikájuk, az egyéni megszólalás szikrája azonban mégis nyomott hagyott bennem.
De mi is az a deathcore, és mi köze van hozzá a The Black Dahlia Murdernek? A válasz előtt érdemes kicsit áttekinteni az extrém metal stílusok múltját.
Valahol ott kezdődhetett a legszélsőségesebb metal zene – eleinte roppant szűk körben történő – térhódítása, hogy az Egyesült Államokban alakult Napalm Death néhány év demózás után elkészítette az 1987-ben megjelent, Scum című lemezt. Abban az esztendőben jelent meg – ugyancsak hosszabb-rövidebb ideig tartó demokészítést követően – az első Death – és Necrophagia-korong is, amelyek az előző két évben kiadott Possessed-albumokkal (és persze a Venom első lemezeivel) egyetemben a death metal születésének legfontosabb felelősei. E meglehetősen barátságtalan, dühös és agresszív, ugyanakkor lenyűgöző energiával és technikai tudással előadott zene mellett a néhány évvel korábban a punk és a heavy metal erősségeit elegyítve kibontakozott, kevésbé súlyos hangzású és hangulatú, szintúgy dinamikus thrash metal (Metallica, Slayer, Death Angel, Kreator stb.) jelentette a másik alapvető, a korábbiaknál – elsősorban hard rock, heavy metal, punk – jóval durvább stílust. Azonban a Napalm Death Scumja újraértelmezte a zenei súly, őrület, extrémitás fogalmait, ezáltal létrehozta a grindcore-t. Jellemzői a meghökkentő hangszerkezelés, a sokkolóan zajos, pörgős és eszement ritmusok, „dallamok” komponálása. Zömében szokatlanul rövid, fél-egy-két perces dalok sorakoznak a Scum korongon. A zenei album fogalmát azóta sem definiálta senki ilyen tébolyult módon, de azért a következő évtizedben akadtak olyanok, akik megközelítették ezt a „szintet”: ilyen például a szintén amerikai Brutal Truth, a brit Carcass, a svéd Nasum vagy a finn Rotten Sound. Ők és hasonlóan „beteg” társaik a nemzetközi grindcore színtér (esetenként volt) élcsapatai.
A thrash és a death metal patinásabb képviselői alapvetően törekedtek a műfaj és saját karakterük innovációjára. Lendületüket többször megtörték a különböző, globálisan teret nyert – javarészt eleve profit-orientált – divathullámok, melyek közül minden bizonnyal a Seattle-ből indult grunge (Nirvana, Pearl Jam, Stone Temple Pilots stb.) jelentette a legsúlyosabb érvágást, a ’90-es években. Addig meghatározó zenekarok tűntek el, vagy gyökeresen változtatták meg stílusukat. Az ezredforduló környékén aztán megkezdődött a felfelé menetelés, a régi nagyok egy része mellett egy kicsivel fiatalabb nemzedék jelentette a vérfrissítést. Megjelentek a modern (vagy neo) thrash és a korábbi szigort szinten tartó, még technikásabb és színesebb death hordák. Előbbi húzónevei a The Haunted vagy a Darkane, utóbbiban élen jár például a Nile és a Decapitated. A grindcore zászlóvivői persze mit sem törődtek a trendekkel, hiszen a legszűkebb körben kedvelt stílusok egyikeként igen stabil rajongóbázissal bírtak.
Ugyanebben az időszakban a hagyományos extrém metal stílusokat más irányból kiindulva is továbbfejlesztették. Ez esetben az alapot a punk – az extrém metal zenék gyökere – eldurvultabb változatából kinőtt hardcore (HC) jelentette; alapcsapatai közé tartozik a Discharge, az Agnostic Front és a Sick Of It All. Az úgynevezett post hardcore bandák – Hatebreed, Madball, Born From Pain és társaik –alapvetően megtartották a hardcore eszközkészletét. Mások a heavy metal, kiváltképp a thrash metal arzenálját – gyors- és középtempós ütemek, domináns riffek, gitárszólók – adták hozzá a HC gyökerekhez, így alakult ki a metalcore. Sajátosságai a durva és tiszta ének váltogatása és az egy számba akár többször beiktatott breakdown: lomha, súlyos ütemekre, mélyre hangolt gitáron játszott riffelés. Úttörői többek között: As I Lay Dying, Darkest Hour, Unearth, Caliban, Heaven Shall Burn.
Ahogy a kifejlődésnek indult thrash metal felbukkanása további extrémitásra való törekvéssel járt a ’80-as évek közepén (death metal), úgy a metalcore-t is igyekezett lekörözni egy újabb stílusirányzat az új évezred hajnalán. Ez a deathcore, amely legutóbbi friss, modern hangszereléséhez hozzátette a death metal jellemzőit – nagyon gyors dob- és gitárjáték, mély hörgés –, valamint adott esetben bátran nyúlt a grindcore megoldásaihoz, főleg a rikácsoló vokál és a konstans szélvészgyors dobolás, a death metalban is népszerű blast beat tekintetében. Művelői átvették a breakdown használatát, még nehezebben emészthető formában, ugyanakkor elvetették a tiszta éneket, inkább a hörgések, ordítások tarkítására fektettek hangsúlyt.
A breakdownok a különféle ’core irányzatok talán legkritikusabb elemei, hiszen sok esetben nem tesznek hozzá különösebb muzikális értéket a nótákhoz. A legjobb formációk viszont képesek erre. Az igényes – vagyis változatos, dallamos, sokatmondó gondolatokat közvetítő stb. – deathcore alapjait alighanem az amerikai The Black Dahlia Murder fektette le, sokoldalú hangszeres témákkal – köztük a hörgésként és rikácsolásként aposztrofálható énekkel – operáló, svéd ihletésű dallamos death metaljával. Az első deathcore alapvetés lemezeket az All Shall Perish, az As Blood Runs Black és a Job For A Cowboy szállította le 2005-2006-ban. Mára a JFAC méginkább a death metal kísérletezőbb válfaja felé fordult, az ABRB valószínűleg a sok bandán belüli megpróbáltatás miatt első lemeze után kiégett. Az ASP talán egyedüliként tudta lemezről lemezre gazdagítani ezt az igazából elég szűkös mozgástérrel rendelkező divathullámot. Sajnos most ők is bajban vannak, mivel énekesük, a színtér talán legjobbja, Hernan Hermida átigazolt a szintén a kezdetektől jelen lévő Suicide Silence-be.
Magyarországon nem alakult ki az amerikaihoz hasonló, direkt és arányaiban méretes deathcore színtér. A tárgyalt trendhez közeli együttesek zenéjében jellemzően a metalcore és a post hardcore, esetenként a grindcore jegyei is kidomborodnak. Az utóbbit preferáló Brainlust az egyik legígéretesebb csapat volt, sajnálatos módon 2012-ben feloszlott. A The Sharon Tate is sokoldalúan közelít a deathcore-hoz, náluk nyilvánvaló az esszenciális stílusra törekvés. A Krampüs is ezzel a hullámmal lépett a színre, bár ők inkább a klasszikus death metal és grindcore vívmányokat örökítik tovább.
A Slaughter At The Engagement Party (hogy be kellett rúgni/szívni ehhez a névválasztáshoz?!) a The Sharon Tate-hez hasonlóan igyekezett összetetten értelmezni a deathcore-t, igaz, oldottabb attitűddel, koszosabb hangzással. Munkásságuk ily módon leírható szakaszának egy EP a lenyomata, melyet egy olyan debüt lemez követett, amely a trendi irányzat alárendeltsége, és a jóval karakteresebb, szélesebb látókörű dalszerzés révén kiemelte a mezőnyből a The Southern Oracle-re átkeresztelt brigádot.
Itt vesszük fel a cikk első szakaszának fonalát, és ugrunk folyó év szeptemberére, amikor meghallgattam a TSO második nagylemezét, a [HTH/LTH]-t, azaz a Higher Than Heaven, Lower Than Hellt. Számomra már a cím is egy újabb szintre lépést sejtet: a már ismert földi és szellemi világon túli területekre merészkedés párhuzamba hozható a még bátrabb muzikális hozzáállással és érettebb szövegvilággal. Sok jól kivehető, mégis saját egyéniségre szabott külső hatás fedezhető fel a lemezen, és már ebből az aspektusból hallgatva a lemezt, csaknem maximális az élvezeti mutató. Ebben a kontextusban még a Converge-re és a Stray From The Path-re is szívesen gondolok, pedig egyáltalán nem vagyok oda értük. A hangzás leginkább az Entombed megszólalását juttatja eszembe, egyes pillanatok pedig egyenesen a korai The Oceant – ami roppant szívmelengető –, máskor meg szimplán a tovább fejlődött TSO árasztja el a hallójáratokat. A több vendég közreműködő közül a legüdítőbb színfolt Áron András (Apey & The Pea), aki ezúttal kristály tiszta, szívbe markoló hangját villantja meg, több ízben is.
Az új lemezben duzzadó potenciált a KVLT klub nyitóestjén volt szerencsém élőben megtapasztalni, de felelevenítésre került a debüt korong is. Ezzel a lehengerlő bulival a TSO megkezdte Balkán-turnéját, melyet kétség kívül siker koronáz majd, és remélhetőleg hamarosan a nyugatot is beveszi majd a kvintett, a legextrémebb metal zenei kategóriákon túlnőtt muzsikájával. Mindezek alapján a The Southern Oracle-t hallgatva könnyen felmerülhet az emberben a kérdés: „Ugyan, mi az a deathcore?!”
Forrás:
Nagy Balázs, Síron túli melódiák, Irigal, 2007
Gáti Viktor
Apokrif Online 
1 Comment