Feketemosó: Anarchista portrék 1.

Azt nem mondanám, hogy szeretek is játszani. Persze, annak örülök, ha néha összegyűlik annyi pénz, hogy vegyek egy új tévét, amivel esténként állítólag jobban szórakozhatok, egy új mikrót, mert a réginek már könyörögni kell, a gyereknek valami új ruhát, hogy ne piszkálják a suliban, vagy amennyiből beszállhatok abba a rohadt internetbe. De néha tele van már a tököm ezzel az egész okosan gazdálkodással, hónapról-hónapra okoskodással, hogy mintha annak a görög faszinak a kardja lebegne felettünk folyamatosan. – Palágyi László írja az Apokrif naplóját.

Okosan gazdálkodó társasjátékos

Azt nem mondanám, hogy szeretek is játszani. Persze, annak örülök, ha néha összegyűlik annyi pénz, hogy vegyek egy új tévét, amivel esténként állítólag jobban szórakozhatok, egy új mikrót, mert a réginek már könyörögni kell, a gyereknek valami új ruhát, hogy ne piszkálják a suliban, vagy amennyiből beszállhatok abba a rohadt internetbe. De néha tele van már a tököm ezzel az egész okosan gazdálkodással, hónapról-hónapra okoskodással, hogy mintha annak a görög faszinak a kardja lebegne felettünk folyamatosan. Persze, még én panaszkodom, akinek munkája van, gyönyörű felesége és gyerekei. Hol vagyok én azokhoz képest, akik az aluljárókban fekszenek, és várják vagy inkább már nem is várják a csodát, vagy akik a kocsmában egy kisfröccs mellett órákig álldogálnak a tévét bámulva… Nem mintha lenézném őket, annyi csak, hogy én bizonyára erősebb és (na jó) szerencsésebb vagyok náluk, hogy rendes ember lettem, állami alkalmazott, aki havonta nem hal éhen.

Persze azt nem mondanám, hogy szeretek is játszani. Amíg az Ági nem dolgozott, istenieket főzött, csak sajnos mindig elfogytunk a hónap végére, így maradt a babkonzerv, egyébként se voltam soha válogatós fajta. Jobban bánt, hogy mióta visszament a teszkóba, évről-évre üresebbek az Ági szemei, az arcán egyre természetellenesebbnek tűnik a mosoly és rettegek attól, hogy észreveszi, milyennek látom. Néha esténként, ha jót röhögünk valami hülyeségen, mint régen, ahogy csak mi tudunk, újra belé tudok szeretni, de már nem szívesen látom az esküvői fotónkat az ágy mellett, mert eszembe jut a START mező… Talán az én szemeim is üresednek. Egyre kevesebbszer érdekelnek már a gyerek rajzai. Egyébként is, néha azt hiszem, egy másik világban élnek, ami talán nem is létezik, legalábbis számomra biztosan nem. Hihetetlen, mennyi minden iránt éreznek olthatatlan vágyat, s őszintén szólva fogalmam sincs, mivel teszek nekik jót. Nemrég meglátogattam egy tanár barátomat, aki a társaságunk hiedelmei szerint értelmes figura. Azzal dicsekedett a gyerekeinek, hogy milyen nyomorúságos is volt nekünk az átkosban, amikor a boltban csak egyféle cukorkát lehetett kapni, meg úgy általában mindenből egyet, vagy egyet sem, gyerekek el sem tudjátok képzelni, milyen szegény volt még a nem szegény ember is, a boltok félig mindig üresen álltak, zsíroskenyérrel a kézben szaladtunk focizni, semmi számítógép vagy allergia. Aztán a következő percben már ostorozta is a maiakat, hogy hét-nyolc éves gyerekeknél mekkora cukor-, koleszterin- meg mittudomén milyen szinteket mérnek, meg mennyi a hiperaktív gyerek. Ekkor megjegyeztem, hogy ezek szerint gyereknek lenni sem volt túl hálás dolog az elmúlt évtizedekben. Erre komolyan rám nézett, elgondolkodott, majd elnevette magát és új témába fogott. Pedig én ezt nem viccnek szántam, szerettem volna, ha elmagyarázza, most akkor mit is akart ezekkel mondani.

Azt nem mondanám, hogy szeretek is játszani. Egyáltalán azt sem értem, miért nevezik ezt társasjátéknak, amikor mindenki kurvára egyedül játszik. Legfeljebb örülünk a másik szerencséjének, irigykedünk, panaszkodunk egymásnak. Nem mintha nem szeretném az embereket. Tavaly nyáron le tudtunk utazni a Balatonra, hatalmas volt a tömeg, a parton alig lehetett mozdulni, én mégis nagyon fel voltam dobva. Szívesen nézegettem a boldognak tűnő családokat, a kisimult arcú embereket, akik egészen rám hasonlítottak, előreengedtem a sorban a nagymamákat, szerintem akkor valahogy a félrészegen napozó apukákra sem tudott senki haragudni. Össze is barátkoztunk egy családdal, kár, hogy legközelebb a jövő nyáron találkozhatunk velük, ha egyáltalán. Volt valami szomorúság abban is, ahogy vasárnap délben elkezdett kiürülni a strand. Ahogy a fesztelen hangoskodás és idétlen pancsolás, két napnyi élj a mának után mindenki visszatért a szürke hétköznapokhoz, amikről ezek után nem könnyű elképzelni, hogy értünk vannak. Jut eszembe, Ágival még meg kellene beszélni, idén mikorra próbáljuk meg kivenni a szabadságunkat.

Politizálni én is egyre kevesebbet, bár esténként megszokásból megnézem még a törzsi vitákat, fel is háborodok néha, de beszélni róluk már elég fárasztó. Legfeljebb, mint az időjárásról idegenekkel, hogy ja, szerintem is rohadjon meg az összes. Egyébként szavaztam én már mindenkire, a komcsikra ugyanúgy, mint erre a döbrögire, aki azt mondta, ha már irányított demokrácia, akkor irányítsuk teljesen, aztán ezen vannak most annyira meglepődve. Egy másik politikus szerint (akiről már azt is hallottam, hogy csak azt hazudta, hogy hazudott, tehát tisztesség szempontjából legalábbis bonyolult figura) olyan világot akartunk, amiben egy hat általánost végzett szövőnő fiából is lehet közgazdász és miniszterelnök, amelyben egy bányász fiából is lehet közgazdász és miniszterelnök. Én a vasútnál dolgozok. Ha visszatekintek az életemre, mintha egy sínpáron jöttem volna eddig, nem sok választásom volt. Ez másokat talán zavarna, engem, megmondom őszintén, nem különösebben. Persze, ha később, vagy más családba születek, ma talán közgazdász lennék (és még fiatalabb is, ha-ha), a rendszerek divatolnak. De mindez talán nem is annyira lényeges, én sohasem ébredtem úgy, hogy még bárki lehetek, sohasem akartam bárki lenni. Azt hiszem, amikor az illető a fentieket mondta, nagyon balos szeretett volna lenni, még a bányász képét is felskiccelte („melós” – ezt szereti még mondogatni, ezen mindig jókat röhögök), a vörösből maradt valami ártatlan rózsaszín, de a máz mögött ugyanez a világ dübörög, a világ, ahol a szövőnőnél többet ér a közgazdász, ahol a bányásznál boldogabb a miniszterelnök, s egyáltalán nem is emberek, hanem jogászok, szövőnők és bányászok, egyenlők és egyenlőbbek, valakik, akárkik és senkik élnek, akinek pedig van ereje és gusztusa, fölfelé törekszik, mert nem is egészen esélytelen, s ezért a fentiek lelkiismerete is nyugodt lehet. Valójában nem szeretek játszani. Én már azt sem tudom, melyik a jobb rendszer, a kemény szabadság vagy a puha diktatúra. Csak azt tudom, s már ki is tudom mondani, hogy rohadtul nem szeretek játszani. Én nem ez a játékos vagyok. Ne csak a szüleim foglalkozásával, de azzal se azonosítsanak, ahogy most állunk ebben a versenyben, késsel a torkunkon. A versenyben, amiről engem még meg is kérdeztek (persze úgy, hogy fogalmam se volt, miről), de a gyerekeimet már nem fogják, s amiből kiszállni meg ép ésszel nem lehet.

Kissé elragadtattam magam. Nem tagadom, jól esett. Végül is, morgolódni nem tilos. Nem tudom, melyik a jobb rendszer, ahol ha kimondod az igazságot, akkor betörik a fejed, vagy ahol legyintenek, hogy mondd csak ki, ugyan már, kit érdekel… nem tudom, melyik a frusztráltabb, tettre készebb társadalom. Ma este az Ágival meg kell beszélnem, mikor vesszük ki a szabadságot.