Tamás Kincső regényrészletei (online megjelenés)

Huszonkilenc nap

(részletek)

Két festmény

Haik, a férjem, gyűlöli a hideget. A telet. Neheztel hajdani gimnáziumi földrajz tanárára, amiért nem szólt, hogy léteznek földrészek, ahol soha nincs fűtés. Május leghidegebb napján madárnyi pelyhekben hull a hó. Mintha a bolond zöld fölött virágzó meggyfa rázná magát. Ilyen zord szombatra esik a kertek kiállítása. Átkocsizunk a szomszéd városba.
Parkba érkezünk. Mindenki fázik, csak a gyerekek nem. Milán beszalad a Mesekertbe. A bejárat és a frontoldali kerítés tornyosra kidolgozva, mint egy kastély. A hátsó bástyák néhány öreg parkfa, falat szimbolizáló ruhaszárító kötél húzva közéjük. Rögtönzött fedelek alatt asztalok párhuzamos sora, újságpapírral leterítve. Hatalmas, narancsszínű labda, zsáknyi kisebb, színes labda, otthagyva magára, hanyag egyedül.

Gyerekek jönnek anyástól, nagypapástól.
– Oda nem szabad leülni – mondja egy nagytata.
– Né, mennyi labda! – így egy kislány.
Az asztal alól a nagy plüss narancsot belsővel átpasszolom a kislánynak. Nevetünk. A nejlontáskán elhúzom a cipzárt, tartalmát kiürítem a gyepre. Asztalok megterítve. Egyiken ezüstszínű ládika, dupla számkódos biztonsági zárral. Vajon mi lehet benne? A szabad dobozban akril, ecsetek. Mellette halom préselt lemez, szabályos négyszögek. Festőállvány a bejáratnál, mindkét oldalán fehér papír rögzítve.
– Akarok festeeeeenii! – lelkesedik egy kisgyerek a fehér papír látványától.
Beletúrok a festékesdobozba. Gyerekek gyűlnek körém azonnal.
Cián. A másik gyereknek is. A harmadiknak prémium gold. Beállítom a két kék közé.
– Mennyibe kerül a festés? – kérdi egy anyuka.
– Nem tudom, mi csak úgy festünk – válaszolom.
– Nem, nem, mi az arcikat akarjuk kifestetni.
– Nem tudom. És nem is vállalom – felelem, mire az anyuka továbbmegy kézen fogott kisgyerekével.
A másik oldal az enyém. Tiszta lap. Belenézek a dobozba. A két színen kívül még van zöld, a többi üvegcsében textilfesték, tubusban ragasztó, mindenféle egyéb. Előveszem a ceruzámat, 40 years of elegance, írja arany betűkkel a fehér ceruzán. Kitűnő grafit. A bal felső sarokba felvázolok egy arcot. Minden vonás kemény. A szem, mint a becsapódó üstökös, megnyúlik a halánték felé. Éles pofacsontok, körteorr. Az ördög maga. Szarvakat kap. Az ajkakra felfagy a pokoli flegma.
Ceruzára arany ecsettel göndör hajfürtök nőnek. Angyallá akar válni. Őrület, mivé lesz. Érzem a felnőtteket gomolyogni a hátam mögött. Nem nézek hátra. Jönnek, mennek, nem állnak meg.
A gyerekek lassan betöltik a Mesekertet, visszatértek ebédszünetükről a műhely vezetői, egy göndör hajú nő kézbe veszi az anyagot. Remek a hangulat.
A labdák és a gyerekek száma kiegyenlítődik. A fiatalabbik lány leül egy székre, a kis jelentkezőknek új arcot fest, színeset. Kezdenek átszállingózni mellém a gyerekek, túloldalt betelt a lap. Udvariasan kérezkednek. Egy nagyobbacska kislány időnként odaszól: Be szép! Fekete emberalakot fest az egyik sarokba, a feje téglalap.
Aranyra cián.
Jön egy anyuka.
– Né anya, mi az? – kérdi a kisgyerek.
– Napocska.
– Mit fessek, anya? – kérdi a gyerek, aki azonnal ecsetet kap a kezébe.
– Fessél felhőket.
– Milyen színnel?
– Hmmm. Zölddel – feleli az édesanya. Kis idő után aggódva kérdi: – Pannika, azok mik?
– Szőnyegek.
– Mik?
– Szörnyek.
– Tudod mit? Rajzolj nekik sugarakat – javasolja az anyuka.
Felkapom a fejem.
– Ez jó ötlet – mondom –, gyere versenyezzünk, ki fest a szörnyecskéből hamarabb napot! Zöld napokat szeretnék látni.
Zöld napok felragyognak. Bajban vagyok, fogytán az időm. Nem hagyhatok a gyerekeknek ördögöt a Mesekert bejáratánál. Több mint fél órája festek. Az ilyeneket szokták bevinni másnap a diliházba. Vagy már aznap.
Az arc egyre kékül, a szemek üresen fénylenek. Sugározni nem elég. A szájjal van a baj. Kisebbedik, fogy. Végül elnyeli a cián. A kék folt felfalja az arany fürtöket. Bal vállam bizseregni kezd a zöldfelhő anyukától. Eltűnik az orr. A szemek szűkülnek, száraz ecsettel születik az írisz, rajta a felhők mögé rejtőzött Nap egyetlen hasábja. Ezt, ha nem lövöm be rendesen, nagy a baj. Az Isten nem kancsal.
Haik megáll mellettem.
– Hagyd ezt abba – mondja.
– Mit? – nézek fel. Végeztem a képpel. Ott tudom hagyni, nem ijesztő.
– Mindenki téged néz.
Körülnézek. Játszó gyerekeket látok, az enyémeket is köztük, és sétáló szülőket, nagyszülőket.
– Megyünk ebédelni? – kérdi. – Hivatalosak vagyunk közös ebédre.
Felavatták a japán-magyar barátság kertjét, amíg én a gyerekeket legeltettem. Polgármesterek, elöljárók, sok fekete kosztümös, elegáns ember. Nincs kedvem közéjük menni.
– Menjünk haza – mondom. – Fázom. S lehet, a gyerekek is eddig.
– Bolond vagy. Rájuk se néztél. Itt állok már negyed órája. Figyeltelek.
Ezt komolyan gondolja.

Kipakol

Haik átköltözött a panzióba. Indul este hétkor kosárlabda meccsre, Milánt viszi magával.
A gyerekek rosszul viselik a rendetlenséget, ami az előszobában dúl. Oda szedem össze a férjem holmiját a konyhából, ebédlőből, nappaliból.
Amikor ülnek autóba, látom, hogy a kiskapu nyitva. Sokáig. Túl sokáig. Tünde odajön, arcát az üvegajtóra tapasztja. Aztán megjelenik a fehér tréning felső és becsukja a kaput.
Egyszer már nekiláttam ilyenformán rendet rakni, nem sokkal az esküvőnk után. Csakhogy akkor dühös voltam és kidobáltam mindent az udvarra.
Az ajándékaival kezdem mindig. Egy nagy, fehér lovat ábrázoló képpel, kínai selyem kimonóval, hong-kongi teáskészlettel. Mentőt akar hívni. Ápolókkal fenyeget, akik kényszerzubbonnyal jönnek házhoz. Mondom, nem kell, megyek magamtól. Visznek. Jenibahar hatalmas, fekete Mercédeszével. Jenibahar áll a férjem mellett, támogatni az igazát. Haik fejében, hogy aki tőle el akar válni, normális nem lehet. Behívják a kedvemért Jenibahar barátját. Pszichiáter. Civil ruhában érkezik. Dohányzik. Beszélgetünk. Levonja a következtetést: a csaj értelmes, intelligens, de túlpörög. Gyorsan kitalálja, hogy menjek a szüleimhez egyelőre, amíg lecsendesedik a helyzet. Nem vezethetek autót.
Az ügyvédnőtől tudom utólag, hogy mekkora szamár vagyok. Nem kellett volna mennem sehová.
Haik elégedetlen a verdikttel. Üvölt:
– Majd elektrosokkal rázzák helyre az agyadat, te kurva!
Anyámat fenyegeti, hogy ráküldi a patikánkra a gazdasági rendőrséget. Mert Jenibaharnak haverja a csíki fináncfőnök. Le vagyunk sokkolva.
Esküvőnk után egy évvel Kínába utazik két hétre. Egyedül maradok a két kicsi gyerekkel. Napról napra jobban érzem. Nem jól van ez így. Vígan ellátom a gyerekeket, a háztartást, végzem a szakosodásom, mégis elégedetlen férfi mellett ébredek. Ha nem az elvárásai szerint cselekszem, azonnal világvége.
Nem jut eszembe jobb lépés, mint ügyvédhez fordulni. Egy játszótér környékén az első ügyvédi irodát hirdető tábla.
Milánt a játszótéren egy anyukára bízom, a kicsivel indulok a tömbház első emeletére. Kopogok. Tessék. Sötét lakásba nyitok, az ügyvéd úr könyvekbe temetkezve ül nagy karosszéken. Mesélem gyorsan, segítségre lenne szükségem. Válnék, de a gyerekek kicsik, hogyan csináljam. Kérdi a bácsi, mikor házasodtunk. Egy éve, felelem. Mosolyra húzza a száját: túllihegi a dolgot, hölgyem. Tájékoztat, hogy az apának éppen úgy joga van a gyerekek felügyeletéhez, mint az anyának. Ez elrettent a válástól.
Kérdezem a papot, aki összeadott bennünket, mi az oka, hogy amíg nem volt családom, nem féltem semmitől, most meg éjszaka úgy alszom, mint akire betörők és gyerekrablók leselkednek minden irányból. Diákéveim alatt szinte alig zártam az ajtót. Földszinti lakásban laktam, egy alkalommal az előszobába beesett egy részeg férfi ajtóstól. A záron egyet fordítottam csak, a nyelv nem tartotta meg. Kipattantam az ágyból és azzal a lendülettel kitoltam a lakásból. Még csak meg sem ijedtem. A pap azt válaszolta: „Mert eddig gondviselt voltál, most pedig, hogy gyerekeid születtek, magad váltál gondviselővé”.
Jenibahar eltűnt a közelünkből. Mennie kellett az országból, zűrössé, élhetetlenné vált az élete itt. Elfogy Haik szövetséges tábora. Egyedül nem elég erős, hogy a szándékomtól eltántorítson.
Telepakolom az előszobát a kacatjaival. Érmek, diplomák, kupák gyűlnek a vágóhíd előtt, sorakoztatom a dicső múltat. Rendezetten, nem túrom halomba. Ahogy válogatom a holmiját az enyém közül, minden darabbal erősebb a tudat, semmire nincs szükségem abból, ami ő. A könyvei közül egy sem olvasható. Csupa használhatatlan vacak. Nem olvasott újságcikknél nagyobb terjedelmű írást soha.
Elég az elvágyódásából. Elég a téli kiütéseiből, a morogva vakarózásból, a minden nap százszor elnyögött hideg van-ból; hogy a tehenésznél már süt a nap, nálunk dértől fehér a kert; hogy beköltöztünk a cigányok közé és szar az út, sokba kerülnek a kocsik; hogy a hülye székelyek, nem lehet velük dolgozni.
Itthon úgy jár-kel, mintha panzióban lakna. Ha nincs tej a kávéjához, áll a bál. Hallom, ahogy telefonban meséli, beadta az önéletrajzát minden országba egy adott szélességi körön, ahol örök nyár van. A férjem. Dél körül elfáradok, lemerülök, de az agyam pörög tovább. Nem gondolkodom sokat, ránézésre szortírozom, hordom, rendezem a rengeteg holmit. Túl akarok lenni rajta. Túl, mielőbb.
Estére hazajutnak a gyerekek. Az előszobában ösvények a közlekedésre. Haik is oda gyűjti, amit visz. Kifosztja a lakást. Nem érdekel, csak tűnjön végre innen. Főként a hálószobából rámol. Viszi a kedvenc piros lámpánkat. Keleti, selyemborítású, hatalmas virágforma, benne két égő. De pakolja a nappaliból a farönköt, amin a macska edzi a karmait. Azért hoztuk be, hogy ne a kanapé sarkát tépje. Legyintek. Ha most a kárt nézem és a vagyonelosztást, végem van. Félreállok, vigyen, amit akar. Tévét, hangfalakat, erősítőt. Mennyi használható, üres hely! Csak ámulok. És örülök.
Egy részét a panzióba hordja, másik részét a kicsi házba. És mondja, hogy akkor holnap mi legyen és hogy neki most Bukarestben kellene lenni éppen. A programot hajtogatja. S hogy elbasztam. Holnapra megvan a programom. Eltemetem a nagymamámat. Tündét viszem magammal, neki is ott a helye. Felszabadul a teher alól, amiről nem is tud. Zaklatta a mama betegsége, várható halála. Feketébe nem öltöztetem, annyi szent.
Este már nincs erőm mesét olvasni. Kérem a kislányt, bújjon mellém. Megmosom a fogát. Fél nyolckor ágyban mindketten. Milán az apjánál alszik.
Nézegeti a meséskönyvet. Szépen illusztrált magyar népmesék benne, Három kívánság a címe. Egyik oldalnál, ahol a terülj-terülj asztalkám került ceruzavégre, kérdi a kicsi lányom:
– Mámá, te ebből a sok ételből mit ennél meg?
– Sonkát, halat, kolbászt… – sorolom.
– Kenyeret, kalácsot nem, ugye?
– Ahogy mondod, szívem. A többit mind.
Kilenc órakor ugatnak a kutyák, csörög a telefon. A legrosszabb kombináció, amit a fülem képes elviselni. Ezért költöztem falura.
– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak. Kint van a kutya.
Kómás álomból pattanok fel. Pizsamára mezítláb bakancs, cipőfűző a tócsákban szanaszét repül körülöttem. Érzem, hogy a nadrágom szára már most lucskos a vaktában rohanástól. S ez még csak az udvar, ahol kövezett ösvényen szaladok, és mindent gyep borít. Ki kell mennem a sáros útra. Sötét van. Halvány biciklilámpát látok és két alakot beszélgetni. A szomszéd srác és az anyja az. Szilva ugatja őket körbe.
Szerencsére hallgat rám. Leszidom, beparancsolom az udvarra. Régebben nyitva kellett hagyni a kaput és amikor bejött szétnézni, hogy megvagyunk-e, gyorsan becsukni utána, mint egy csapdát. Most nem hagyhatom nyitva, mert kijönne Panda. Kettővel nem bírok el, pásztorkutyák, sötétben agresszívvá válnak. Külön logisztika őt előbb megkötni. És még van a kis fekete provokátor is.
Szilva odajön a kapura magától. Betuszkolom a másik kettő közé, akik nyomják az orrukat a kapurésbe, gyurakodnának ugatni.
Tünde éjszaka felül, takarózna be, de a paplan kupacba gyűrve, fele lent a földön. Látom, hogy kezdi húzni.
– Te feküdj le szépen – mondom. – Majd én betakarlak.
Kiterítem a paplant, vállig betakarom. Szépen alszik. Éjszaka kettő körül ébredek, visszaalszom. Nem kelek fel hajnali ötig, nem zaklat semmi.
A férjem elvette a teaboltomat. A szerverhez nincs többé hozzáférésem, a jelszavakat mind átírta. Elvette az utolsó falat kenyeret a számtól. Nincs irgalom és nincs több megalázkodás. Szabad vagyok egészen.
Ma eltemetjük mamát, aki úgy döntött, inkább elmegy, nem lesz terhére senkinek, minthogy megtanuljon maga alá pisilni. Belépek koporsója mögött a büszke fehér templomba, ahol gyermekként a néma, üres csendekben istentisztelet alatt mindig az jutott eszembe, mi lenne, ha most egy hatalmasat kiáltanék.