Feketemosó: Csendes lázadás a vízibiciklin

Hajónapló, Nyúl Pál hatodik bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif naplóját.

(S.I. fegyvermester emlékére)

Érkeznek új napágyak, csupa műanyag, nehéz testüket a vendégek szananét húzkodják a fedélzeten. Megjönnek az új biciklik, legalábbis eddig nem voltak a stégen, most plusz hármat ültetnek a lécekre, amik folyamatosan szakadnak be lógó orrunk alatt. Akadnak friss pótlások a játékokra: új fejek a biliárddákókra, egy kis aceton, hogy tiszta legyen a léghoki, plusz rugók az ugrába a töröttek helyén. Néha még új munkatársak is.

Bálint pár napra érkezett csak, pótolni a hiányt, de már az első pillanatban, ahogy megláttuk, újra megcsapott a penész és a hypóval fehérített plasztron szaga. A vívóteremé, ahova évekkel ezelőtt mindketten lejártunk. Azóta rozsdásodnak a fegyverek, a minden ruhánk megsárgult a szekrényben és a terem a pincehelyiségben talán már be is omlott, ha szétrúgták a karatésok, akik a megörökölték. A négy, linóleumra festett pástot felvakarták, hogy elférjen a tatami, vagy mi az Isten nyila. Elvesztek a szúrópárnák, még az is lehet, hogy a penész is eloldalgott, az, amitől hiába próbáltunk megszabadulni, leverhettük az egész falat vakolatostul, egy hét múlva megint ott ücsörgött, szóval talán ő sem akart már új társaságot megismerni a megszokott párbajtőrözők helyett, fogta a cókmókját és elköltözött. Most éppen az orromba, ahogy Bálint látványa felidézi bennem. Magam is meglepődöm, mennyire egyszerű előhozni ezt az emléket.

Ekkor szakadtam el a többiektől, és lettem egymagam.

Mert a páston pumpáló adrenalint Dani és Gábor nem érthette meg, ők csak a napágyak fémvázának súrlódását hallották, nem pedig két ellenfél tőrét, és biciklit kötöttek hajókötéllel a stégre, nem vezetéket a ruhájuk alatt. Én ott tanultam a csapatjátékot, milyen kapitánynak lenni, egy egész hajó csapatát irányítani, akkor is, ha régóta süllyed már. És emlékszem az első saját párbajtőrre, amikor anyáék végre elhatározták, hogy a rozsdás klubfegyverek helyett meglepnek életem első fegyverével. Darabokban. A hosszú pengét úgy csomagolták be, mint egy esernyőt, külön dobozban a csillogósan vadiúj kosár (addig csak koszosra karcoltan láttam ilyet), a hegy, műanyag tasakban a hozzávaló kiscsavarok, kis- és nagyrugó, szettvezeték, belső aljzat és egy Allstar-markolat, belga, amivel pályám végéig vívtam, kabalaként. Ezt szerelte nekem össze Pistabácsi.

Ő tartotta az első edzésemet is. Bizseregve mentem le a lépcsőn, a klub nagyjainak fotói és eredményei mellett, emlékszem a déja vu-ra, amit a pástok megpillantásakor éreztem, megálmodtam már előre a termet. A két edző közül valamiért egyikük sem volt akkor, így a fegyvermester futtatta a köröket a vívókkal, kicsik és nagyok, mindenki együtt melegített, kiválasztott tag tartotta a gimnasztikát (később általában én, a munkamorál és az eredmények miatt), aztán ruhát és fegyver kaptunk a kezünkbe, rohanhattunk átöltözni, mert már az első edzésen én is párbajtőrt foghattam, a szúrópárnához állhattam, és gyakorolnom kellett minden védést, szúrást és kitörést, amit egy kezdőnek, aki fél éve tanul, tudnia kell, mindenki más irigyelt ezért, mert ők fél évet vártak a fegyver kézbevételére, velem pedig kivételt tett Pistabácsi, mint aztán sokszor, amikor javítani kellett egy tőrömet vagy vezetékem, talán attól a perctől kezdve, mikor a második versenyemen (hazai rendezés a tapolcai szakosztályon) bekerültem az utolsó, nyolcas körbe, majd meglepetésre (megverve a klubb addig legjobbjának tartott srácot is) negyedikként keveredtem ki a versenyből, mögöttem három klubtárssal, Pistabácsi nem is hitt a szemének, mikor összesítette a csoporteredményeket, és attól fogva minden munkát hátrébb tett, ha rólam volt szó.

Elhunyt SPILÁK ISTVÁN

Az SZ-L Bau Balaton Vívóklub fegyvermestere, Spilák István augusztus 1-én váratlanul elhunyt.
Utolsó útjára 2014. augusztus 7-én, csütörtökön a 14,30 órakor kezdődő gyászmise után kísérjük a tapolcai új temetőben.

“Fegyvermesterünk 15 éve dolgozott klubunknál. Átvészelte velünk az igen nehéz időszakokat, aktív résztvevője volt vívótermeink építésének. Három szakosztályunk vívótermeiben lévő pástokat Balatonfüreden, Keszthelyen és Tapolcán szerelte, javította, karbantartotta, valamint klubunk vívóinak a fegyvereit nagyon jó érzékkel készítette el.
Klubunk által megrendezésre került vívóversenyekre, edzőtáborokra a különböző sportcsarnokokban nagy örömmel biztosította a technikai hátteret.

Szívvel-lélekkel dolgozott, szeretettel fordult felénk és otthon érezte magát közösségünkben.
Személyében értékes munkaerőt és barátot veszítettünk el, akinek emlékét vívótermeinkben és a szívünkben megőrizzük.” – olvasom, amit Bálint mutat a telefonján.

Aztán megint ránkdörrent a vihar. A madarak a stég helyett a fekete öltönyökre szarták most a halszálkákat, jól mennek a sötét felhők a sötét ruhákhoz. A nagy csendet sortűz helyett mennydörgés töri meg, puskákként emeljük a tőröket az égnek, aztán visszatérek az utolsó napokra. Szomorúságból szomorúságba. És a testőrség emlékei helyett megint belépek a három ámígó körébe.

De előtte, hogy megnyugodjon, megtöltötte a gondolatait a penész és a hypóval fehérített plasztron szagával.