A lakásokban mocorogni kezdenek, apró zajok ostromolják a csendet. A feszültség befut az ajtók résein, a kitárt ablakokon, beszüremlik a szobákba, eltömi a pórusokat. Idegen van a házban. Az épület csendesen, de vészjóslóan morajlik. A bátrabbak kibújnak a gangra, alsógatyában, köntösben, az álomtól tompa arccal. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
Hajnali négy. A ház hideg sötétjét egy elemlámpa fénye töri meg. Bevilágít az ablakokon, átnézi az alvó testeket. Megpihen egy női arcon. A fény hatására a melatonin-termelés lecsökken, a nő felriad, odasettenkedik az ablakhoz, az öreg parketta nyöszörög lábai alatt, mint a hús a tepsiben. Résnyire elhúzza a függönyt, szempárja találkozik egy másikkal. Visszahőköl, hangosan az ágyhoz rohan, ébresztgeti a férjét.
A lakásokban mocorogni kezdenek, apró zajok ostromolják a csendet. A feszültség befut az ajtók résein, a kitárt ablakokon, beszüremlik a szobákba, eltömi a pórusokat. Idegen van a házban. Az épület csendesen, de vészjóslóan morajlik. A bátrabbak kibújnak a gangra, alsógatyában, köntösben, az álomtól tompa arccal.
A felső emeleten három tűzoltó járja körbe a folyosót. Egy fiatal, alacsony rendőr kíséri őket. A háttérben ütemes, magas pittyegés hallatszik. Szén-monoxid lehet, gázmérgezés – súgja valaki a sötétben. A dobogó lábak keresik a forrást. Hamar beazonosítják a lakást, az ajtó zárva, gyorsan kell cselekedni, széttörik a zárat. Benn nincs senki, a pittyegés nem szűnik. A gangon egyre több fej bújik ki a feketeségből, estikék.
Lassan a ház nagy része kijön a folyosóra, a tűzoltók lefelé indulnak, de a rendőr marad. Bekopog a szomszédba, a lakás tulajának telefonszámát kéri.
„Azt nem tudjuk” – mondja a nő, „de a közös képviselő…”.
„Az is jó lesz. Nem lakik itt senki?” – mutat a betört ajtóra a rendőr.
„De, csak dolgozik esténként. Valami kőműves, vagy festő. Nem tudom… nemrég költöztünk. De mi történt?”
„Valaki felhívott minket, hogy magas, sípoló hangot hall a bérházból. Kijöttünk, mert arra gyanakodtunk, hogy egy szén-monoxid-jelző pittyeg. Mivel nem tudtunk bejutni a lakásba, ahonnan a zaj jött, el kellett távolítanunk a zárat. De nem volt benn senki, valószínűleg egy telefon ébresztője szólt.” – darálja a férfi a tévéből jól ismert hivatalos hangon.
A fejek behúzódnak, a gangról eltűnik mindenki, csak egy-két ruha szárad a korláton és az ajtónyílás ásít feketén. A csalódott emberek visszabújnak az ágyukba, a benti meleg sötétbe.
Vasárnap van. Az ajtón lecserélték a zárat, a reggel látszólag olyan, mintha mi sem történt volna. De a ház, mint egy óriási, lepcses száj még napokig a történteken fog csámcsogni. Hogy „ki hívta a rendőrséget, ki volt az a hülye?”, vagy hogy „biztos a XY, mert az régen is besúgó volt”, meg hogy „úgyis annak az alkoholistának a lakása volt, annak úgyis mindegy”.
A tulaj közben megérkezik, arcán még rajta ül az este. A kulccsal lassan talál bele a zárba. De a zár nem nyílik, akad. Megpróbálja mégegyszer. Nem megy. Öklével rácsap az ajtóra, fejét nekitámasztja a falapnak. Közben az öregasszony a szomszédból előbújik, kiszól a küszöbről:
„Itt a kulcsa. Jöjjön be, elmesélek mindent. De maga rakja fel a teát, nekem reumás a kezem.”
Apokrif Online 