Antihősök bűvöletében (sorozatkritika)

House of Cards

houseOfCards21A House of Cards is azon amerikai sorozatok közé tartozik, amelyek egy-egy Európában nagy sikerrel futó sorozat remake-jei. Ilyen például a dán felmenőkkel bíró The Killing vagy a dán-svéd koprodukcióban készült The Bridge adaptációja is. A House of Cards eredetije időben viszont távolabb van tőlünk, mint az előbb említett két sorozat esetében, egy ugyanezen a címen 1990-ben vetített 4 részes brit sorozatról van szó, amelynek főszereplője a Konzervatív Párt frakcióvezetője (az ún. Chief Whip), Francis Urquhart.

Adott egy hataloméhes politikus – ő lenne Francis Urquhart, illetve amerikai kollégája, Frank ’’Francis’’ Underwood – aki országának legmagasabb tisztségét kívánja megszerezni, és céljának eléréséért képes bármire – a legkülönfélébb cselszövésektől kezdve egészen a gyilkosságig. Ahol vágják a fát, ott hullik a forgács – tartja a mondás, így végignézhetjük, ahogy két hősünk kíméletlen menetelése közben miként buknak el a gyengébb vetélytársak vagy hogyan használják fel és söprik félre a politikai játszma gyalogjait. Hőseink távolról sem a morál bajnokai: könyörtelenek, hataloméhesek, cinikusak és manipulatívak. Mindezek ellenére furcsa, szinte perverz élvezettel szemléljük gátlástalan törtetésüket, már-már drukkolunk és gratulálunk nekik az újabb akadályok leküzdéséhez. Hogy honnan ered ez az ellentmondásos öröm, azzal itt és most nem kívánok foglalkozni, viszont azt mindenképpen fel kell jegyeznünk, hogy a jelenség éppenséggel nem új, a The Sopranos, a Dexter és a Breaking Bad főszereplői is az antihősök kategóriájába tartoznak. Az amerikai ’’Cards’’ ebből a szempontból tehát nem hozott semmi újat, de jól illeszkedik az említett sorozatokhoz. A kérdés az, Francis Underwood figurája a többi antihőshöz mérten rejt-e magában olyasmit, amely képes új aspektusát felvillantani ennek a fajta szélsőséges és ellentmondásos humánumnak.

MG_3708
Forrás: http://www.regionmx.com

Patikamérlegünk másik serpenyőjébe az első televíziós antihősök között számon tartott Francis Urquhart karaktere kerül, ugyanis Frank Underwood karakterének súlya leginkább előképével való összehasonlításban mérhető le. A két szereplő legalapvetőbb közös vonása, amely minden tettüket áthatja és mozgatja, az a hatalom önmagáért és mindenek felett való akarása. Ezt a vágyat kéne kibontani és elemezni Frank Underwood karakterén keresztül a ’’Cards’’-nak. A sorozat egyik alkotója, Beau Willimon szerint míg a brit House of Cards eredetisége és újdonsága főleg abban rejlett, hogy Urquhart-hoz hasonló antihőst korábban még nem láthattunk a televízió képernyőjén, addig az amerikai verzió célkitűzése az, hogy több legyen, mint egyszerű adaptáció, mégpedig azáltal, hogy megpróbál a Kevin Spacey által megformált antihőséről komplexebb képet adni. Ennek a sikerén múlik, hogy Frank Underwood bekerül-e a Dexter vagy Tony Soprano nevével fémjelzett kánonba.

A készítők szándéka szerint, ahogy Willimon fogalmaz, az amerikai ’’Cards’’ Francise – ellentétben előképével, aki hamisítatlan brit arisztokrata – egy igazi déli self-made man. Ezzel együtt a névválasztás is – Urquhart helyett Underwood – megpróbál egy amerikai mitológiai alakot kreálni: a semmiből magát a legmagasabbra felküzdő amerikai alakját. A sorozat készítői tehát némi mélységet kívántak adni a karakternek annak érdekében, hogy jobb megértsük a tetteket irányító miérteket és hogy lássuk, milyen indulatokból, tapasztalatokból épül fel a modern Machiavelli-nek titulált Frank Underwood világa.

Ennek ellenére Underwood alakja nélkülöz minden egyéb aspektust, egyetlen vágy, könyörtelen törekvés mozgatja: hogy megkapja azt, amit akar. Ahogy maga Frank fogalmaz: „I pray to myself, for myself.” Ebből a szempontból egydimenziós karakter, míg Francis Urquhart kiszólásai nem nélkülözik az iróniát és a humort, például saját miliőjének kigúnyolásával, szemben Underwood cinizmusával és „kegyetlen gyakorlatiasságával”.

house_of_cards_kevin_spacey_tv_1024x768_64883
Forrás: sodwee.com

Félreértés ne essék, Kevin Spacey kommentárjai rendkívül szórakoztatóak és ezekben is visszaköszön az egész sorozatra oly jellemző profizmus és minőség. Dacára mindennek, a tartalom, azaz a belbecs, sokszor elvész. Fájó, hogy épp a központi karakterével nem kezd semmit a sorozat, egyes mellékszereplők sokkal összetettebbek és több bennük a drámai potenciál. A drogfüggő Peter Russo, az ex-alkoholista Doug Stamper vagy Claire Underwood tettei kevésbé mechanikusak, kiszámítottak, hovatovább, sokkal emberibbek. Másrészt azon kevés alkalmakkor, amikor lehetősége lenne a sorozatnak jobban kibontania Frank karakterét, akkor is csak annak végtelen cinizmusa és könyörtelensége köszön vissza. Ilyen momentum a választókerületében tartott templomi beszéde, vagy a második évad befejező epizódjában az elnöknek írt levele: mindkét alkalommal egy-egy személyes emlék manipulatív, gátlástalan és hamis felhasználásával él hősünk. Ha pedig azt nézzük, milyen leküzdendő akadályokat állít a cselekmény Frank elé, akkor azt kell látnunk, hogy valójában céljainak elérése egy pillanatra sem forgott veszélyben, azaz sosem láthattuk őt sebezhetőnek vagy épp esendőnek. A győzelmek túl könnyen jönnek és az értük fizetett ár sohasem elég drága. Így amikor Frank azt mondja, hogy „the road to power is paved with hypocrisy and casualties”, akkor pont a végső cél érdekében meghozott áldozat súlyát mossa el a sorozat, ami valódi értékkel ruházná fel a győzelmét. Frank képmutatása ezáltal a ’’Cards’’ képmutatása is.

Ellentétben Underwooddal, Urquhart személyisége nemcsak egy torzó: egy keményvonalas jobboldali politikus képe bontakozik ki, akinek vannak valós érzelmei és gondolatai, például Nagy-Britanniáról vagy az Európai Unióról és aki képes önmagára reflektálni. Ahogy Urquhart fogalmaz: „I am not a brute, Elizabeth, just a plain, no-nonsense old-fashioned Tory.” Egyszóval Urquhart figuráját sikerült megtölteni élettel. Hogy Frank Underwood lenne a modern Machiavelli? Semmiképpen, sokkal inkább csak ’’a cél szentesíti az eszközt’’ üres frázissá válásának megtestesülése.

Az amerikai House of Cards így egy nagy kihagyott ziccer, mert míg a korábban említett sorozatok – Dexter, Breaking Bad, The Sopranos – sikerrel tették próbára hőseiket és mutatták fel azok gyengeségeiket vagy a karakterükben rejlő ellentmondásokat és feszültségeket, addig a ’’Cards’’ – bár tagadhatatlanul igen szellemes és szórakoztató módon – legtöbbször csak saját főszereplőjének csodálatáig jut el. Frank Underwoodért lehet lelkesedni, mert az egyik leggátlástalanabb sorozatszereplő, akit valaha a képernyőn láthattunk, de pont egysíkúságából fakadóan nincs helye az antihősök – egyre bővülő – Pantheonjában.

Mizsur András

House of Cards,
színes, amerikai filmsorozat,
2013–

port.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s