House of Cards
A House of Cards is azon amerikai sorozatok közé tartozik, amelyek egy-egy Európában nagy sikerrel futó sorozat remake-jei. Ilyen például a dán felmenőkkel bíró The Killing vagy a dán-svéd koprodukcióban készült The Bridge adaptációja is. A House of Cards eredetije időben viszont távolabb van tőlünk, mint az előbb említett két sorozat esetében, egy ugyanezen a címen 1990-ben vetített 4 részes brit sorozatról van szó, amelynek főszereplője a Konzervatív Párt frakcióvezetője (az ún. Chief Whip), Francis Urquhart.
Adott egy hataloméhes politikus – ő lenne Francis Urquhart, illetve amerikai kollégája, Frank ’’Francis’’ Underwood – aki országának legmagasabb tisztségét kívánja megszerezni, és céljának eléréséért képes bármire – a legkülönfélébb cselszövésektől kezdve egészen a gyilkosságig. Ahol vágják a fát, ott hullik a forgács – tartja a mondás, így végignézhetjük, ahogy két hősünk kíméletlen menetelése közben miként buknak el a gyengébb vetélytársak vagy hogyan használják fel és söprik félre a politikai játszma gyalogjait. Hőseink távolról sem a morál bajnokai: könyörtelenek, hataloméhesek, cinikusak és manipulatívak. Mindezek ellenére furcsa, szinte perverz élvezettel szemléljük gátlástalan törtetésüket, már-már drukkolunk és gratulálunk nekik az újabb akadályok leküzdéséhez. Hogy honnan ered ez az ellentmondásos öröm, azzal itt és most nem kívánok foglalkozni, viszont azt mindenképpen fel kell jegyeznünk, hogy a jelenség éppenséggel nem új, a The Sopranos, a Dexter és a Breaking Bad főszereplői is az antihősök kategóriájába tartoznak. Az amerikai ’’Cards’’ ebből a szempontból tehát nem hozott semmi újat, de jól illeszkedik az említett sorozatokhoz. A kérdés az, Francis Underwood figurája a többi antihőshöz mérten rejt-e magában olyasmit, amely képes új aspektusát felvillantani ennek a fajta szélsőséges és ellentmondásos humánumnak.
Patikamérlegünk másik serpenyőjébe az első televíziós antihősök között számon tartott Francis Urquhart karaktere kerül, ugyanis Frank Underwood karakterének súlya leginkább előképével való összehasonlításban mérhető le. A két szereplő legalapvetőbb közös vonása, amely minden tettüket áthatja és mozgatja, az a hatalom önmagáért és mindenek felett való akarása. Ezt a vágyat kéne kibontani és elemezni Frank Underwood karakterén keresztül a ’’Cards’’-nak. A sorozat egyik alkotója, Beau Willimon szerint míg a brit House of Cards eredetisége és újdonsága főleg abban rejlett, hogy Urquhart-hoz hasonló antihőst korábban még nem láthattunk a televízió képernyőjén, addig az amerikai verzió célkitűzése az, hogy több legyen, mint egyszerű adaptáció, mégpedig azáltal, hogy megpróbál a Kevin Spacey által megformált antihőséről komplexebb képet adni. Ennek a sikerén múlik, hogy Frank Underwood bekerül-e a Dexter vagy Tony Soprano nevével fémjelzett kánonba.
A készítők szándéka szerint, ahogy Willimon fogalmaz, az amerikai ’’Cards’’ Francise – ellentétben előképével, aki hamisítatlan brit arisztokrata – egy igazi déli self-made man. Ezzel együtt a névválasztás is – Urquhart helyett Underwood – megpróbál egy amerikai mitológiai alakot kreálni: a semmiből magát a legmagasabbra felküzdő amerikai alakját. A sorozat készítői tehát némi mélységet kívántak adni a karakternek annak érdekében, hogy jobb megértsük a tetteket irányító miérteket és hogy lássuk, milyen indulatokból, tapasztalatokból épül fel a modern Machiavelli-nek titulált Frank Underwood világa.
Ennek ellenére Underwood alakja nélkülöz minden egyéb aspektust, egyetlen vágy, könyörtelen törekvés mozgatja: hogy megkapja azt, amit akar. Ahogy maga Frank fogalmaz: „I pray to myself, for myself.” Ebből a szempontból egydimenziós karakter, míg Francis Urquhart kiszólásai nem nélkülözik az iróniát és a humort, például saját miliőjének kigúnyolásával, szemben Underwood cinizmusával és „kegyetlen gyakorlatiasságával”.
Félreértés ne essék, Kevin Spacey kommentárjai rendkívül szórakoztatóak és ezekben is visszaköszön az egész sorozatra oly jellemző profizmus és minőség. Dacára mindennek, a tartalom, azaz a belbecs, sokszor elvész. Fájó, hogy épp a központi karakterével nem kezd semmit a sorozat, egyes mellékszereplők sokkal összetettebbek és több bennük a drámai potenciál. A drogfüggő Peter Russo, az ex-alkoholista Doug Stamper vagy Claire Underwood tettei kevésbé mechanikusak, kiszámítottak, hovatovább, sokkal emberibbek. Másrészt azon kevés alkalmakkor, amikor lehetősége lenne a sorozatnak jobban kibontania Frank karakterét, akkor is csak annak végtelen cinizmusa és könyörtelensége köszön vissza. Ilyen momentum a választókerületében tartott templomi beszéde, vagy a második évad befejező epizódjában az elnöknek írt levele: mindkét alkalommal egy-egy személyes emlék manipulatív, gátlástalan és hamis felhasználásával él hősünk. Ha pedig azt nézzük, milyen leküzdendő akadályokat állít a cselekmény Frank elé, akkor azt kell látnunk, hogy valójában céljainak elérése egy pillanatra sem forgott veszélyben, azaz sosem láthattuk őt sebezhetőnek vagy épp esendőnek. A győzelmek túl könnyen jönnek és az értük fizetett ár sohasem elég drága. Így amikor Frank azt mondja, hogy „the road to power is paved with hypocrisy and casualties”, akkor pont a végső cél érdekében meghozott áldozat súlyát mossa el a sorozat, ami valódi értékkel ruházná fel a győzelmét. Frank képmutatása ezáltal a ’’Cards’’ képmutatása is.
Ellentétben Underwooddal, Urquhart személyisége nemcsak egy torzó: egy keményvonalas jobboldali politikus képe bontakozik ki, akinek vannak valós érzelmei és gondolatai, például Nagy-Britanniáról vagy az Európai Unióról és aki képes önmagára reflektálni. Ahogy Urquhart fogalmaz: „I am not a brute, Elizabeth, just a plain, no-nonsense old-fashioned Tory.” Egyszóval Urquhart figuráját sikerült megtölteni élettel. Hogy Frank Underwood lenne a modern Machiavelli? Semmiképpen, sokkal inkább csak ’’a cél szentesíti az eszközt’’ üres frázissá válásának megtestesülése.
Az amerikai House of Cards így egy nagy kihagyott ziccer, mert míg a korábban említett sorozatok – Dexter, Breaking Bad, The Sopranos – sikerrel tették próbára hőseiket és mutatták fel azok gyengeségeiket vagy a karakterükben rejlő ellentmondásokat és feszültségeket, addig a ’’Cards’’ – bár tagadhatatlanul igen szellemes és szórakoztató módon – legtöbbször csak saját főszereplőjének csodálatáig jut el. Frank Underwoodért lehet lelkesedni, mert az egyik leggátlástalanabb sorozatszereplő, akit valaha a képernyőn láthattunk, de pont egysíkúságából fakadóan nincs helye az antihősök – egyre bővülő – Pantheonjában.
Mizsur András
House of Cards,
színes, amerikai filmsorozat,
2013–
port.hu
Apokrif Online 