Dánia helyett Zugló, folyó helyett kád (könyvkritika)

Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban, JAK–PRAE.HU, 2014

Nagy Márta Júlia első, Ophélia a kádban című verseskötete figyelemre méltó darabja a fiatal kortárs magyar lírának. Korántsem elkapkodott pályakezdésről van szó, a könyv hosszas, gondos válogatás eredménye. A költőnő elsődleges lírai beszélője, miként azt a cím is sugallja, nem más, mint Shakespeare Hamletjének tragikus hősnője, legalábbis annak posztmodernkori budapesti (ezen belül pedig még a pontos városrészhez való kötődés is meghatározott: zuglói) alteregója. E posztmodern Ophélia ugyan bizonyos szempontból halott, vagy legalábbis előre látni véli önnön elkerülhetetlen halálát, mégis tagadhatatlanul élőként járja korunk Magyarországának, Budapestjének flaszterét. Élénken szemléli, illetve határozott megállapításokat téve értelmezi az őt körülvevő valóságot, csak úgy, mint saját benne elfoglalt helyét.

A karcsú verseskötet öt ciklusra tagolódik, melyek stációszerűen kapcsolódnak egymáshoz, miként egy költői utazás, világ- és önértelmezés állomásai, ugyanakkor önálló egységekként is megállnak, értelmezhetők. Az első ciklus a Megkettőződés, amely többnyire rövid, minimalista versszövegek gyűjteménye – impressziók, személytelen, kihalt városképek képezik a mű ezen részét, melyek lassan külső valóságból a költői beszélő belső valóságává szublimálódnak. Eminens példa e cikluskompozícióra a Komfort címet viselő rövid alkotás, mely tulajdonképpen egy sivár, szegényes, lepusztult albérleti lakás képét tárja az olvasó elé, szinte azonosítva azt a beszélő lelki valóságával:

Komfort

„Nem duruzsol a fűtőtest, az egyetlen, ami
megnyugtatna most. Azt sem tudom, melyik
hónap, november és február között, naptalan,
barna és vak. Aszfaltszalag, felüljáró-hajráf
Sasad borzas fején, és úgy rakódik rá az A épület,
mint a korba, vastagon a bőrre. Már megint
nincs víz, csak vezeték, ami javításra szorul.”

Ezek a személytelen, pontosabban inkább elszemélytelenített terek jellemzik a kötet első ciklusát, kivéve talán a Sylvia Plath apakomplexus-költészetét megidéző, gyakorlatilag Plath-parafrázisként is olvasható A tizenhatodik óta pontosan című hosszabb, szeparált egységekből összeálló verset. E szövegben a lírai én a sugalmazás szerint halott, de mindenesetre távol lévő, elérhetetlen apjával való soha nem rendezett, sérelmekkel terhelt kapcsolatára emlékszik vissza. A megszólított látszólag jelen van, valójában azonban mégsem, hiszen a dialógus végig egyoldalú marad, a vers vége pedig tulajdonképpen az apa alakjának teljes megtagadására fut ki, még az emlékezés szintjén is:

„Faraghatnak majd anyát belőlem –
Akkor sem mondanám: örökítenélek.
Feldúlom a reggelt, hogy szitkozódjam estig:
Apa, apa, nem köszönöm, nem kértelek.”

A kötet második, Sebészkés címet viselő versciklusa egy újabb stáció, ahol a versek belsővé szublimált külső valóság helyett/mellett talán egy disszonáns szerelmi kapcsolatot örökítenek meg sokszoros áttétellel, szaggatott utalásokkal. Itt már van megszólított, jelenléte is sokkal erősebb, mint a kötet korábbi szövegeiben. A lírai beszélő alapélménye azonban mégis a távolság – két ember egymástól való, látszólag áthidalhatatlan távolsága. A sebészkés motívuma egy emberi kapcsolat felboncolására igyekezhet utalni, azonban ez a boncolás is kellő távolságtartással történik. Továbbra is meghatározó képek a sivár, városi csendéletek, beépítetlen telkek, illetve az itt-ott felbukkanó gyomnövények mint az élet megtestesítői egy látszólag kihalt valóságban. A téma/helyszín talán nem is egy valódi, hanem sokkal inkább egy véget ért emberi kapcsolat hűlt helye.

Újpalota

„Te, aki letépted a csillagokat,
Hogy fénynyelveikkel övezd a fejed,
Tovább foltozod az eget – helyüket –
Éjszakával, a legtéliesebbel:
Ha már megajándékoztál ezzel a sötéttel,
Ne altass semmilyen mesével.
Csak tépd le és fald fel a csillagokat,
Világítsák át a torkodat, a gyomrod,
Perzseljenek fel telet és éjszakát,
Isten áldjon téged, csillagtalan világ.”

– olvashatjuk az Újpalota című cikluszáró verset, mely az illúziók elvesztéséről, a beszélő realitással való megbékélésről ad számot, s egyúttal talán a továbblépésre, egy életszakasz végleges lezárására is felkészül általa a lírai én.

A harmadik versciklus, az Intim zóna sokkal közelibb perspektívából, explicitebb módon fogalmaz a beszélő valóságtapasztalatairól. Miként azt a cím is sugallja, a szexualitás, a testiség, a két ember egymáshoz való végzetes testi-érzelmi közelsége, vagy éppen annak anomáliái valóban meghatározó motívumai a szövegeknek, ugyanakkor végig hangsúlyos marad a külső impressziók belsővé tétele. A beszélő a külvilág realitását továbbra is saját belső valóságává változtatja, és akként is értelmezi. Az olvasónak az a benyomása is támadhat, hogy a versekben megjelenített intim kapcsolat – látszólag nem csupán a puszta szexualitás szintjén – sem teremt harmóniát beszélő és megszólított/jelenlévő másik között, s a két szubjektum közti teret alapvetően továbbra is a hiány tölti ki. A ciklus vége felé az Idézés című vers mintha egyenesen valamiféle közös halál utáni állapotból szólna vissza, figyelmeztetésként az élők világába. Az utolsó szöveg, a Két óra álom pedig már nem is annyira a beszélő privát, benső tapasztalatait, hanem egyúttal az őt körülvevő társadalom visszásságait is rögzíti, egy önmagát éhbérért agyondolgozó, saját elmondása szerint éjszakánként két órát alvó, a végletekig elgyötört idősödő nyomdai munkásnő alakján keresztül. A szöveg persze komplexebb annál, mintha valamiféle puszta szociografikus költeményként szólalna meg – az egyéni és a kollektív szenvedés lassan egyesül a szövegben, a fiatal nőként megszólaló lírai én alakja pedig fokozatosan eggyé válik a középkorú/idős nyomdai munkásnőével, az érzelmi-magánéleti nyomorúság fedésbe kerül a szociális-egzisztenciális nyomorúsággal:

„A nyomdai munkásnők majd mind egyformák,
Mintha csak Kékszakáll halmozná fel őket
A szobájában, és halálra etetné
Őket papírral, festékkel, hogy csontig aszalja őket,
Mint két óra álom az öregasszonyt,
Aki éjfélkor feküdt, kettőkor kelt.”

A negyedik ciklus, a Kartonégbolt lényegében hasonló poétikai elvek alapján épül fel, mint a kötet nyitó versfüzére: minimalista versek, baljós, személytelen terek, belső valósággá szublimált impressziók a külvilágból. A beszélő mintha ismét egyedül járna-kelne a városban, illetve meghatározatlan természeti tájakon, bár olykor egy-egy pillanatra megtapasztalja a szakralitást (például az Őszentsége, a bérházak tövében megboldogult című verset, mely gyakorlatilag nem más, mint egy posztmodern-urbánus Mária-jelenés), s a távolban feltűnik egy-egy emberalak is (például vadászok az erdőben a Pikantéria című költeményben), de az őt körülvevő valóság alapvetően rideg, sivár és személytelen marad. A puszta impresszionista, személytelen lírából a Hajnalkék című versben, mely egy sebzett vadállat magányos halálát írja le, egyenesen halálköltészet lesz – ez pedig a Kegyelet című, már-már Pilinszky János költeményeire emlékeztető, végletekig szikár versben teljesedik ki, melyben a halál, bár a beszélő csak sejtelmesen utal rá, személyesen is megjelenik:

Kegyelet

„Úgy jött, hogy csak jót akart, át az ágak
sűrűjén: áthatolhatatlan zöld, és neki
a torkában dobog a szíve. Mint valami
nyálkás, szánalmas kis csomó.
Zuzmó zabál fel csorbacsík fogsorral
betonszilánkot és szoborcsonkokat.”

A kötet ötödik, egyben utolsó ciklusa, a Zugló kialszik valódi drámai hangulatú költemények gyűjteménye, mely apokaliptikus tájakra kalauzolja az olvasót. Itt nyer értelmet az egész kötet címe, ugyanis szembesülünk vele, hogy Nagy Márta Júlia beszélője valójában Shakespeare Opheliájának korunkbeli alteregója, akinek őrülete, majd halála a drámai forgatókönyv szerint elkerülhetetlen. A beszélő űzötten, ziláltan, önmagától és mindenki mástól véglegesen elidegenedve jelenik meg, az őt körülvevő mikrovilág – Zugló – pedig szépen lassan elsötétedik. Az addig is sivár, embernélküli városi helyszínek még személytelenebbé, elhagyatottabbá válnak, leképezve a lírai beszélő belső világának végletes magába zárulását. Ophélia és Hamlet soha sem lehetnek egymáséi, útjuk kettéválik, s bár bizonyos időbeli eltéréssel, de mindkettejükre elkerülhetetlenül vár a halál. A versek drámai hangvételét súlyosbítja, hogy e posztmodern lírai díszletek között játszódó Shakespeare-parafrázisban Hamlet alakja talán nem is volt jelen soha. Ophélia mintha végig őt kereste volna, akár több emberben is, de soha nem találta meg. A kötet utolsó verse, az Ophelia is Having Sex with Watermonsters – azaz Ophélia víziszörnyekkel szeretkezik – angol címadása révén ugyancsak a Shakespeare-drámára játszik rá a posztmodern intertextualitás eszközeivel, a szürreális, látomásszerű címével és képeivel pedig Ophélia elméjének megbomlására utal. Technicizált korunkban, a város közepén, Zuglóban azonban a posztmodern Ophélia-alteregó nyilván nem egyszerűen a folyóba veti magát, ahonnan még esetleg kimenthetik, hanem stílszerűen a kádban kísérel meg öngyilkosságot elkövetni:

Víz V.

„Rohadt lélek hamarabb oszlik, kőszív könnyebben törik;
Adjátok nekem egész Zuglót, ott akarok rekedni,
Ablakot nyitni a grófra, aki száz éve ott lakik.
Bársony a mellénye, karmazsin csizmája,
De kancsal és foghíjas, kacska mindkét lába.
Most épp csikorognak itt a dermedt ágak, a poros beton,
A fogaim közt a csontdarabok; mint kopogósra
Fagyott cinegék a fákon.
Úgy nyomom el az emlékedet, mint cigarettát
A más bőrén, véletlenül – az a másik meg nem
tudja, mibe nyúlt az égő csikken kívül.”

– e sorokkal zárul az öt részből álló vers és egyúttal az egész kötet. Ophélia halála a 2010-es évek elején természetesen inkább áttételes, szimbolikus, mintsem valós. A lírai beszélőt ugyan látszólag látomások gyötrik, a végletes elhagyatottság és magány élménye megtörni látszanak alakját, ám megnyilvánulásai nem mentesek az iróniától sem. Szabadulni igyekszik valakinek az emlékétől – valakiétől, aki talán nem is volt, de legalábbis soha nem volt az övé. E Hamlet-figura, pontosabban annak keresése és hiánya határozta meg az életét, azonban érte/nélküle csak az egyik része hal meg, a másik része pedig a továbbiakban inkább valaki mást keres, miként azt a vers utolsó sorai sugalmazzák. Ophélia talán csak Ophéliaként szűnik meg létezni, csupán addigi énjét fojtja a kádba, a további létezéshez pedig keres magának más alteregót, ily módon a helyzet nem is annyira drámai, hiszen, ha belegondolunk, a tragikus irodalmi hősnők névsora szinte végtelen, egy költő(nő) pedig kedvére válogathat közülük.

Ami Nagy Márta Júlia debütáló kötetét illeti, a könyv verseinek vitathatatlan erénye, hogy lírai nyelvhasználatuk pontos, fegyelmezett, lényegre törő. A beszélő nem mond többet, mint amennyit kellene, az általa leírt képek és megteremtett hangulatok pedig az esetek többségében kiváló költői kvalitásokról, nagy mesterségbeli tudásról tesznek tanúbizonyságot. A szövegek beszélője látszólag végig ugyanaz a személy, aki az utolsó sorig önazonos módon nyilvánul meg, ön- és világértelmezési szempontjai nem igazán változnak az olvasás előrehaladtával, ily módon Nagy Márta Júliának sikerült egy konzekvens irodalmi beszédmódot és alteregót megteremtenie, ami nem könnyű költői feladat. A posztmodern, zuglói Ophélia vitathatatlanul él. A kötet előnye azonban egyben a hátránya is: benyomásom szerint a szövegek túlzottan koncepciózusak – a versek poétikai-líranyelvi szempontból, illetve nézőpontjaikat és képalkotásukat tekintve egyetlen sémát követnek, mintha a szerző nem vette volna a bátorságot, hogy kísérletezzen, esetleg a különböző versciklusokon belül eltérő perspektívákat, lírai regisztereket próbáljon ki. Nagy Márta Júlia lírája talán kissé túlzottan kötődik ahhoz, a pontatlan szóval, ám olykor mégis találóan neo-szenzibilisnek nevezett költészeti irányzathoz, beszédmódhoz, amely az ifjabb magyar költőgeneráció líráját is meghatározza – többek között Pollágh Péterét, Bajtai Andrásét, Deres Kornéliáét és a sor folytatható. Ez, az akár nemzedéki poétikának is nevezhető jelenség persze nem feltétlenül probléma, hiszen az irodalomtörténet által igazolt, teljesen természetes jelenség, hogy az egyazon generációhoz tartozó fiatal lírikusokat alapvetően ugyanazok a problémák foglalkoztatják, s ugyanazon, vagy legalábbis hasonló líranyelvi eszközökkel képezik le a maguk körül tapasztalt valóságot, azonban az alapvető tehetségen és a mesterségbeli tudáson túlmutató egyéni költői invenció néhol mintha hiányozna.

Nagy Márta Júlia első kötete kétségtelenül ígéretes pályakezdés. Érett, megfontolt, túlzásoktól jórészt mentes lírai hang, mely még azonban nem átütő, ám ott rejlik benne a mesterségbeli tudáson és a jól felismerhető generációs poétikai jellegzetességeken túl a magas szintű egyéni költői kiteljesedés lehetősége. Érdemes kivárnunk a folytatást, hiszen a szerző majdani második kötete minden bizonnyal túlmutat majd az Ophélia a kádban vitathatatlanul jól működő, ám a kísérletezés bátorságáról többnyire még lemondó poétikai megoldásain.

Kántás Balázs