Feketemosó: A régi csibészek

feketemoso-kisebbÁlltunk hát ketten a BTK előtt, érezve, hogy ez egyszerre kínos és szomorú is, ahogy egy eredeti (méghozzá az elsőre nyomott hatvanból való! – ez azért elég nagy ritkaság ma már) első lapszámmal állunk, mint fasz a hideg vízben, mint a posztfeszta szótári alapesete. És közben mégis volt az egészben valami rém felemelő. Mert mégis elmentünk a nyomorult Szentkirályi utcába, mégis mintha meghatódtunk volna egy pillanatra (vagy legalább én, saját, egyre szűkebben és sötétebben magamra záródó emlékeim magányossága okán). Mégis készítettünk egy fotót, ahogy (Bödecstől lopom a találó megfogalmazást) az őspéldányok egyike visszatért a forráshoz. Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif naplóját.

Mikor néha szóba kerül, hogy ez immáron az Apokrif hetedik évfolyama, hirtelen úgy érzem magam, mint valami elfogódott apuka, amint újra meg újra végighallgatom, sőt magam is asszisztálok hozzá, hogy hű meg há, már ennyi éves a kicsike, őrület, hogy mik vannak, hogy röpül az idő, de hiszen tegnap még csak ekkorka volt. És hát tényleg csak akkorka volt, lényegében feleennyi oldal, egyszerű fénymásolópapíron.

Félreértés ne essék, még ha korántsem kellő regényességgel, részletességgel és főként nem eléggé irodalmi stílben, mégis egy rövidke jegyzetben már megírtam anno, hogy történt anno. Azon a bizonyos április 1-ei napon, 2008-ban, amikor Tarcsayval elhatároztuk, hogy innentől minden évben körmenetet tartunk. Az már bezzeg nem íratott meg, hogy végül körmenet sosem lett, egyik évben sem zarándokoltunk. Aztán Tarcsay elment, előbb csak fél évre Hollandiába, aztán a prózaszerkesztői pozícióból, azután ismét Magyarországról. Most épp Angliában él, amennyire hazatéréseikor folytatott esetlen beszélgetéseinkből kivehető: többé-kevésbé boldogan.

Tegnap, öt kimaradt év után először, mégis megtartottuk a körmenetet. Némi spontán, baráti sörözéssel egybekötve volt megbeszélve, így nem is volt meglepő, hogy magán az egész apropójául szolgáló szakrális eseményen (az ELTE BTK-tól a szentkirályi utcai CopyGuru-ig és vissza) csak másodmagammal vettem részt. Találkoztunk Bödecs Lacival, ittunk egy kávét, szívtunk egy cigit, a többiek nem jöttek, ők eleve az ivásra gyülekeznek majd, gondoltuk – helyesen. Álltunk hát ketten a BTK előtt, érezve, hogy ez egyszerre kínos és szomorú is, ahogy egy eredeti (méghozzá az elsőre nyomott hatvanból való! – ez azért elég nagy ritkaság ma már) első lapszámmal állunk, mint fasz a hideg vízben, mint a posztfeszta szótári alapesete. És közben mégis volt az egészben valami rém felemelő. Mert mégis elmentünk a nyomorult Szentkirályi utcába, mégis mintha meghatódtunk volna egy pillanatra (vagy legalábbis én, saját, egyre szűkebben és sötétebben magamra záródó emlékeim magányossága okán). Mégis készítettünk egy fotót, ahogy (Bödecstől lopom a találó megfogalmazást) “az őspéldányok egyike visszatért a forráshoz”. Itt a kép.

2014-04-02 - körmenet

Aztán megvontuk a vállunkat (úgy lelkileg), és átmentünk a Prágába a megbeszéltek szerint. Jöttek is a többiek, aztán mentek, kinek hogy és mennyi ideje volt. Mivel előző nap szűkebb körben már kinosztalgiáztam magam – megünnepelve, hogy Tarcsay kolléga, ha nem is április elsején, de legalább egy nappal előtte itt tudott lenni ebben a szégyentelen országban, ami nem volt képes itt tartani őt – , szóval ezúttal már eleve kevesebb régi sztorit mondtam el és kevésbé hosszan, magamban akarva-akaratlanul is kényszeresen a Régi csibészek című számot dúdolgatva egyre.

Mint rohamosan szomorodó, színleg egykedvű ápoltak egy idősek otthonában, picit még kérdezgettük egymást (előző nap és tegnap is), hogy tudjuk-e, ezzel vagy azzal mi van, mi történhetett vele azóta, hogy nem láttuk. És persze jöttek sorban a régi nevek, egykori szerkesztőké, pályaelhagyó, alig vagy már egyáltalán nem publikáló szerzőké, volt munkatársaké.

Most kéne mindezt lekerekíteni történetté. Valami bölcset, mégis szépet, érzelmeset írni múlt és jövendő rafinált összeölelkezéséről. De, ami azt illeti, a slusszpoén majd csak holnap jön, mikor is az Apokrif eddigi (tehát érdemben lényegében pont attól a bizonyos 2008-as április elsejétől íródó) története során talán a legfontosabb és legnagyobb horderejű bejelentésre készülünk. Úgy jött ki a lépés, hogy ma még mindez titok, nevezetesen, hogy egy hosszabb folyamat eredményeként mit sikerült elérni – mit ad isten – 2014-ben is pont április 1-i dátummal. De az egészben a legszebb és legfelemelőbb valahogy talán mégis az, hogy még ez az írás is lekerekíthető a slusszpoén nélkül is. Eltelt ugyanis hat év, és még mindig vagyunk. Ha év, mialatt megjelentettünk 22 lapszámot (április 21-én mutatjuk be a 23-at, megkezdve a, hú meg há, hihetetlen, de hetedik évfolyamunkat). Országosan elérhető a lap, rengeteg szerzőnk közül jó páran nálunk publikáltak először. Satöbbi és satöbbi, nem dicsekszem tovább (viszont külön öröm, hogy még bőven volna mivel), a legfőbb dicsekednivaló ugyanis már megemlíttetett. Nevezetesen, hogy még mindig itt vagyunk. S bár ezt minden adandó alkalommal az olvasóknak szoktam elsősorban megköszönni, valamint a kiadónknak (Palimpszeszt) és a minket támogató szerveknek (HÖK, NKA), ezt most ezúttal mégis a korábbi munkatársaknak, szerzőknek és szerkesztőknek címezném. Néhányukkal már beszélőviszony sincs, így nincs is rá más mód. Így szóljon ez most a régi csibészeknek, köszönettel a régi időkért:

Holnap pedig, mint már annyiszor – legalább a mi számunkra – ismét egy új (és reményeink szerint) megint egy valamivel jobb korszak kezdődik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s