Samsa Gergő a romkocsmában
Úgy lépett be az ajtón, mint aki retteg, hogy ha a cipője talpa hozzáér a romkocsma padlójához, pillanatok alatt maga is olyan dohos, rossz szagú pincebogárrá változik, mint amilyeneket az ajtót nyitva eliszkolni látott. Vagy látni vélt. Talán nem voltak ott semmilyen bogarak. Csak Fecó meg én.
Nem köszönt, csak kérdezett.
– Maguk üzemeltetik ezt a kocsmát? Akkor mondom. El kéne hagyni a helyet. És visszaállítani az eredeti állapotokat.
– Mik az eredeti állapotok? – álltam fel a billegő, guberált asztaltól. Fecó is felállt, ellenségesen kihúzta magát, de nem szólt.
– Ebben a házban a két világháború között Budapest egyik legfrekventáltabb művészkávézója működött. Szabó Dezső is megfordult itt néha. Az Örökség, Hagyomány, Patina Program keretében –
– Amikor mi ide bejöttünk, három éve, itt nem volt más, csak málló falak, ecetfák és húgyszag.
– Ne szakítson félbe. A Program keretében visszaadjuk az ingatlant a művészeknek.
– Ez az ingatlan már a művészeké.
Felvonta a szemöldökét. – Na, ne mondja. Ez itt egy romkocsma. Ide berúgni járnak a magukfajták.
– Magunkfajták? – kérdeztem. – Ezt hogy érti? Itt egy neves képzőművész dolgozik. Most is bent fest. Samsa Gergő, ismerheti a nevét, néhány éve „Határtalan Európa” díjat nyert, csináltak is vele riportot külföldi magazinok, az egyik német tévé is, csak azért jött Budapestre a stáb, hogy a Gergő festményeit felvegyék –
Kikerült minket és belépett a középső helyiségbe. A falak telis-tele voltak festve kontúros, fura figurákkal, mintha csápjuk és három pár lábuk lett volna… Csótányok? Poloskák? Ezt Gergőn kívül senki sem tudta volna megmondani. Megállt az egyik előtt. Egy anya- és egy gyerekrovar beszélgetett rajta, az anya azt kérdezte: „és hol fogsz elhelyezkedni?”, a gyerek meg azt válaszolta: „jobb híján a laptop előtt, macskás képeket nézni”. Nézte, nézte.
Közben én csak mondtam a szokásos szöveget. – Díjat kapott, a mai budapesti fiatalok életérzésének lenyomata, ezt mondta róla a kurátor. Aztán beírták őt valami pályázatba, uniósba, az önkormányzatnál, hogy Budapest megújul, multifunkcionális kultúrcentrumnak írták benne a romkocsmát, több millió euró, a Gergő festményeit tették bele illusztrációnak, meg is nyerték, mégse láttunk egy fillért se belőle! Mondja, hol van az a pénz?
– Az az előző polgármester alatt volt, azok már ülnek, ítélet még nincs, de már nem kell sokat várni. Maguk viszont jogcím nélkül használják az ingatlant.
– Nem igaz, papírunk van önöktől.
– Ki adta ki?
– Az NHT önkormányzati vagyonkezelő.
– Azok nem mi vagyunk. Azok már ülnek.
– De…
– Semmi de. Maguknak kellett volna tudni, hogy kivel szerződnek. Hibásan töltötték ki az űrlapot. És nem olyanok a tulajdonviszonyok.
– Miért, ki a tulajdonos?
– Huszonegy éve tart a pereskedés, az eredeti tulajdonos meghalt 1944-ben a bombázásban, a két fia örökölte, az egyik emigrált, a másik belépett a pártba, államosították, rendszerváltáskor az önkormányzat vette át, de csak a felét, mert a másik fele a Fejlesztési Bizottság felügyelete alá tartozott, amíg meg nem szűnt. Közben az emigrált illető fia kárpótlásért folyamodott, elutasították, fellebbezett, ez már huszonegy éve zajlik, építési moratórium áll fenn. Nemrég befektetők jelentkeztek, állami résztulajdonú magáncég, központi program lesz, addig is az önkormányzat felel az állagmegóvásért.
– Milyen állag megóvásáért? Itt nem volt más, csak málló falak, ecetfák és húgyszag.
– A törvény az kérem törvény. Mi van a legbelső helyiségben?
– Gergő… ott fest éppen. De most nem mehet be.
– Miért ne mehetnék be? Törvény adta jogom, hogy itt bárhova bemenjek. Magukkal ellentétben.
Fecó elállta az utat. – Maga nem megy be oda.
– Na, ne szórakozzon velem. Elég ebből – mondta, és a keze fejét Fecó felé fordítva olyan mozdulatot tett, mintha egy bogarat hessegetne el. Fecó valamit dünnyögött és szúrósan nézett, de félreállt. Benyitott a legbelső szobába.
Három másodperc telhetett el. Aztán hangos kiáltás hallatszott. Sebesen hátrált, a legközelebbi asztalról felkapott egy hamutartót, és bedobta a nyitva maradt ajtón. – Ne közelíts, féreg! – üvöltötte. Sarkon fordult, tett pár sietős lépést, aztán visszafordult. – Visszataszító… állapotok – mondta, felháborodottságában kapkodva a levegőt. – Haladéktalan… intézkedést… kilakoltatást – tette hozzá, és kiviharzott az ajtón. Fecóval egymásra néztünk, aztán körbe a romkocsma festett falain, ahonnan hozzánk hasonló pesti arcok néztek vissza ránk.
– Ebből baj lesz – mondtam.
– Jól vagy? – kiabált be Gergőnek a nyitva maradt ajtón Fecó.
Aztán eltelt három év, történt néhány átváltozás. A romkocsmát ledózerolták, a helyén egy tábla hirdette: „Itt irodaház épül, Önöknek”. Az üres grundon autók parkoltak. Samsa Gergő, akiből öltönyös minisztériumi alkalmazott lett, és már nem festett, néha ott állt meg a kocsijával. Én Londonba költöztem, szoftverfejlesztőként helyezkedtem el, aztán karácsonyra hazalátogattam, elsétáltam a grund felé, egy pár percig elmélázva néztem az autókat, aztán tovább mentem. Fecó pedig egyszer azt írta chaten, hogy közmunkásként szemetet szedett arrafelé, és amikor nem figyelt senki, akkor a táblához lépett, és jó nagyot köpött az irodaház felépülésének határidejét jelző dátumra, ami már két éve elmúlt.
Apokrif Online 