Kedves Szilárd…

2013-as évi első számunkban nagy megtiszteltetés érte lapunkat: részletet közölhettünk Borbély Szilárd akkoriban még megjelenés előtt álló, készülő kisregényéből, a Nincstelenekből. 2014. február 20-án érkezett a felfoghatatlan hír: “Tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárd, József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem oktatója.” Szerkesztőségünk nevében Nyerges Gábor Ádám búcsúzik tőle.

Kedves Szilárd,

nincs sok erkölcsi alapom látványosan gyászolni, egyszerűen nem voltunk olyan nexusban. Lesznek amúgy is, úgy sejtem, bőséggel, akik méltóbban és személyesebben búcsúznak majd Tőled, még ha úgy is hiszem, búcsúzni igazán sosem lehet. Egyszer találkoztunk csak személyesen, akkor sem beszéltünk sokat, levélben pedig mindig elharaptuk, félbehagytuk a fontos dolgokat, mondván, majd megbeszéljük rendesen, ha valamelyikünk a másik felé jár, talán egy fröccs mellett, élőben. Abban, hogy ez utóbbi esetleg még mindig megtörténhetne, talán Te hihettél inkább, én sajnálatos metafizikai földhözragadtságom okán nem.

Egy szó, mint száz, kérlek, bocsásd meg ezt a gyatra kis fogalmazványt, de bennem maradt valamennyi elmondandó, jóval több, mint amit ide kiteregetek, de. Nem tudom, mit szolgál ez a de, mégis miért ír ilyenkor az ember, mit vár, mit remél. Talán csak túl nehezen viselhető, azaz viselhetetlen a félbemaradottság, még nem is olyan szoros ismeretségeknél is.

A napokban terveztem írni Neked. Nem tudom már, mi lett volna az indok, épp nem volt sürgős szakmai ügyünk, bizonyára kilógott volna a lóláb, hogy ahogy korábban is párszor, most is főleg azért írtam volna Neked, hogy írjak. Nyilván megint előhoztam volna a végén, hogy azért fussunk már össze. És tartogattam ezt a még történetnek sem nevezhető történetet az első rendes találkozásra, mint ma kiderült, túl sokáig is. El akartam tenni alkohol mellé, barátkozás mellé. 2008 őszéről van ez a rövidke levelem, így szól: “Tisztelt Uram! Kéziratát továbbítottam a versrovat vezetőjének, Borbély Szilárdnak. Nála érdeklődjön. Üdvözlettel:” Itt jött a főszerkesztő aláírása. Válasz sosem jött. Dúltam-fúltam, szomorkodtam, nem tetszhettek hát a verseim a szerkesztőnek. Aztán kijött egy köteted, ami több okból is nem tetszett, vagy hát kevésbé, mint vártam. Megírtam egyik legelső kritikámban. Megjelent. Sejtettem, hogy bizonyára gyártottam magamnak egy ellenséget, kezdő kritikaíróként talán az elsőt. És amilyen hülye vagyok, rögtön nem is akárkit, hanem egy nagy nevet. Nem állítom, hogy féltem, de tartottam. Mármint Tőled, hogy talán rosszul esett. Talán megjegyezted magadnak és neheztelsz. Pár hónap elteltével ülök a Prága kávézóban, velem szemben egy másik pályáját épp csak bontogató irodalmárral. Bejön egy Borbély Szilárdnak tűnő férfi, máig nem tudom, Te voltál-e, de miért is ne, én most már úgy fogom mesélni ezután, hogy biztos Te voltál. Az illető picit zavarban volt, nyilván valakivel találkozni készült, de nem tudta, az a másik megérkezett-e, ide-oda ment, nézelődött, vacillált, hogy leüljön-e, vagy még egyszer megnézze a távolabbi asztalokat, hátha mégis ott van már a valaki, csak elsőre nem vette észre. Többször összeakadt a tekintetünk, én persze úgy értelmeztem, hogy talán valamilyen csoda folytán mégis ő az, a nagy név, aki valahogy, bár ez lehetetlen, felismerhetett, hiszen a lehetetlenről tudvalevő, hogy az esetek többségében igencsak lehetséges. Még egyszer mintha a szemembe nézett volna (holott nyilván a mögöttem lévő asztalt fürkészte), majd hátat fordított és a másik teremben keresett helyet. Mondom a velem szemben ülőnek, hogy ez ő lehet, a Borbély, talán felismert, talán neheztel, ezért vagyok egy csöppet (miközben persze nagyon) ideges, mi lesz itt. Ezt akartam volna elmesélni Neked, nem is tudom miért, ezt a valahai agyrémemet. Valószínűleg afféle vallomásképpen, hogy lásd, milyen hülye ez az ember, akivel épp összefutottál, akinek véleményezed a verseit, akinek (erről leveleztünk utoljára), vajszívűen könnyelmű ígéretet tettél, hogy fülszöveget írsz majd a készülő verseskötetéhez. Ez vagyok én, és szerettem volna, ha tudod, mert ennyire félreismerni valakit azért ritka nagy művészet. Nyilván nem értetted volna, minek mesélem ezt Neked, a történetet, ami voltaképp nem is nagyon történet, meg sem történt feltehetően, legalábbis nem Veled, aznap nyilván Pesten sem voltál, végképp nem a Prágában, satöbbi. Azért nyilván végighallgattál volna, úgy sejtem, mint aki érzi, hogy a zavarban lévő másiknak most ez kell, valami erőltetett, nemlétező személyes kötődés visszamenőleges legyártása, hogy oldja a tiszteletéből fakadó lányos zavart és beindíthassa a társalgást irodalomról, országról, politikáról, társadalomról. Amiről éppen. Erőltettem volna a barátkozást, amennyire még a tolakodás gyanúja nélkül lehet, mert szerettelek volna beszéltetni, szerettem volna hallani történeteket, dolgokat, kifejteni, ami levélben (ebben is most) valóban snassz. Beszélgetni csak a beszélgetésért, na, ez a lényeg. Meg hogy elmeséljem, hogy az első és egyetlen találkozás óta (amivel azóta is pofátlanul dicsekszem, úgy mesélem fűnek-fának, mint aki hazudik, mert igazságnak túl valószínűtlen, nevezetesen, hogy ’12-ben együtt dedikáltunk), szóval azóta, ha valaki emleget, rendre az az első reakcióm, hogy “a Szilárd egy angyal, pedig eleinte hogy féltem tőle”. Erre nem tudom, hogy reagáltál volna, az angyalra, azt sem tudom, illik-e ilyet mondani, nyilván nem. Pedig bumfordi fogalomzavaromban, egészen véletlenül, azt hiszem, mégis pontosan fogalmaztam.

Olyannyira pontosan, hogy ma beszélgettem egy pályakezdő költővel, nagyon jó barátom. A verseiről is, de főleg Rólad. Nem akartuk tovább szomorítani egymást, igyekeztük mindig másra terelni a szót, aztán persze mindig visszakanyarodtunk Hozzád, értsd, elhallgattunk, bizonyos dolgokra nem volt szavunk. Tudnod kell, hogy ő lehetett, úgy sejtem, az egyik utolsó, akit még közöltél. Mivel vannak kételyei, hogy mondjam ezt, problémái a költészettel, önbizalommal, meg ezzel az egész feszengős, nehézkes dologgal, amivel nekünk is, amiért mindig félmegoldások voltak a levelek, mert hogy “majd élőben”, szóval ezzel az egésszel, hát most Veled zsarolom. Nem szép dolog, visszaélek a helyzettel, de mit titkoljam, így van. Megszidtam, hogyha már ugyanúgy fejbekólintotta (csak eufemizálok, mert erre az egész mai napra nincs igazán pontos kifejezés a magyar nyelvben) a hír, ami úgy kezdődik, hogy “tragikus hirtelenséggel”, akkor tekintse ezt innentől becsületbeli ügynek, tudniillik, hogy nagyobb lapok komoly szerkesztői közül talán először Te láttad meg benne a tehetséget. Neked higgye el, ne magának és ne nekem. Titokban reménykedem, hogy idővel elkezd majd dolgozni az a bizonyos bogár a fülben, ami nem hagyja majd nyugodni. Hogy ezt, bármily apró gesztus is, örökségnek tekinti, akár kényszernek is, hogy ezután is méltó legyen a Tőled kapott figyelemre, semmi alkotói válság, hanem írjon böcsülettel, mintha még olvashatnád.

Egyébként azt hiszem, megvan, mi lett volna a (csak félig) mondvacsinált ürügy, kértem volna szövegeket a nyári számunkba. Finoman talán érdeklődtem volna a hogyléted felől, és a végére, mint a legtöbbször, odabiggyesztettem volna megint, hogy valamikor majd, amikor egymás felé járunk. Tudod, a fröccs. Most, hogy ezt már nem írhatom le, nem is tudom hirtelen, hogy hogy legyen. Visszakerestem a leveleinket, ez volt az utolsó sorom Tőled: “Barátsággal / Szilárd.”. Részemről pedig: “Hálásan, szeretettel, / g-” Hát akkor ennyiben hagytuk.

Persze elbúcsúzni igazán úgysem lehet.