Mostanában sokat gondolkozom az öngyilkosságon.
Nem, mostanában már nem úgy. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif naplóját.
Mostanában sokat gondolkozom az öngyilkosságon.
Nem, mostanában már nem úgy.
Csak mint afféle verbális önfelszámoló tevékenységen, és abból is lehetőleg valami fokozatos változatban. Túl sok vagyok, mármint túl nagy mértékben, túl sokat mondok, teszek, néha olyan, mintha én több percet is léteznék, mint más, vagy csak belőlem, rám elpazarolva volna több ugyanannyi létezés. Magamnak ez már régebben feltűnt, mint a környezetemnek, de ebben persze az is szerepet játszik, hogy időről időre környezetet váltok, ismerősök jönnek és mennek, visszajönnek és újra elmennek. Vagy én tőlük. Így mindig elölről kezdhetik a rövidebb-hosszabb megismerést, majd a fokozhatatlanságában is még fokozódó érdektelenséget. Aztán időről időre beszűrődnek ezek a jelek, előbb a közvetlen, majd az eggyel tágabb értelemben vett környezetem felől. Hogy túl nagy mértékben, túl sokat vagyok, ők igazán nem akarják direktbe megmondani, így csak jelzik. Mint zsúfolt szobában, ahol pont tőled nincs elég hely. Nem azt mondjuk, hogy ne legyél már itt, ilyet nem szabad, nem illik. Csak hogy jó volna, kényelmesebb volna, ha nem volnál itt annyit. Vagy esetleg ugyanez, ‘annyit’ nélkül.
Ha ezt most más írná, ennél kevésbé őszintén, több közhellyel, még ennél is laposabb stílusban, ennél kevésbé olvasott felületen, ennél jóval kevésbé hatásvadász kiemelt szövegrészlettel, most volnának, akik odafigyelnének. Nem kevesen. Szabályos telefon-, levél- és üzenetáradat zúdulna rá, legyen az akárki, tudom, mert ezer és egyszer láttam ilyet, az ismerőseim egyre puhányabbak (azaz, nem ők puhányodnak, hanem ezek az idők, ezek a mostani évek puhányítanak el jóformán mindenkit), egyre többször jönnek az ilyen őszinték. Így hívom, ez a műfaj neve, amikor kiírják, amikor látványosan feltárják lelkük jó mélyre rejtett (frászt) apró kis titkait, feltárják magukban (“csak most az egyszer”) a belül reszkető, kis, fázó, sebezhető lelket. És elolvad mindenki, folynak a könnyek, vigasztaltatnak a fájó pontok, mindenért és minden mennyiségben. Ez egy darab őszinte, én így definiálom.
Egész kamaszkoromat ilyenek írásával töltöttem, azaz, írásával és eltelefonálásával és megzenésítésével. És elbeszélésével. Ömlött belőlem a szó, mint a nem tudom. Hasonlatokkal most nem foglalkozom. Volt némi hatás, nem valami sok, de azért nem panaszkodom. Akkor egy életre megundorodtam (aztán újra megszerettem, hogy újra – és még jobban – megundorodhassak) az ilyesmitől, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, nem termelek több őszintét. Aztán persze termeltem, mint most is. Egy fülebot se mozdult rá, persze. Na jó, de. Egy szakítást azért eredményezett, félreértés ne essék: velem. Szóval nem maradt minden szavam hatás nélkül.
Mindenesetre most ott tart a dolog (és valami ilyesminél hagytam félbe a blogolást kicsit több, mint egy éve), hogy már túlléptem egy határt: most már nem is jelzik. Mármint, hogy kívül tágasabb, miért zavarok. Mert hogy nem zavarok. Megszoktak már, akik ismernek, akik körülöttem vannak, hozzámszoktak, mint túl magasan lévő (na, jönnek a hasonlatok) és így kényelmesen el nem takarítható pókhálóhoz, költséghatékonyan ki nem kalapálható horpadáshoz tetszőleges karosszérián, ormótlan, így mozdíthatatlan, lomtalanításra csak túl nagy nehézségek árán levihető, régi, törött bútorhoz. Vagy mint a zsúfolt szobában egy szellemhez. Ha mozog, nem látjuk, ha szól, nem halljuk.
Ami neki fáj, az nem fáj. Ami ő, az nincs is.
Két hét és egy nap múlva már matematikailag is minden egyes nappal közelebb leszek a harminchoz, mint a húszhoz. Tudtommal sokan szeretnek, amennyire ez igazolható, van is róla megfelelő igazolásom, kinyomtatható, ellenjegyezhető, lepecsételhető.
Mégsem vagyok fontos a családomon kívül senkinek.
És azt hiszem, mindezt későn jutott eszembe elpanaszolni – már nincs kinek.
Apokrif Online 