Évjárat (10) – Énkép

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Gál Soma írását közöljük.

A nagyapámat vártuk, hogy kijöjjön egy kórházi szobából. Addigra már régen áttolták máshová, hiszen sürgősen műteni kell. Amiről ő egy szót sem szólt nekünk. Hiszen ő tudja, hogy nem beteg.

Én vagyok az, aki ott ült órákon keresztül a kórház várójában 2013-ban.

Az is én vagyok, aki minél jobban el akart szabadulni onnan, ahol az anyja hagyta, aki hazament a kisöccséhez, de valakinek meg kell várni papit. Mert a legutóbb is kilökték a folyosóra egy tolószékben, és ottmaradt. El akart szabadulni, mert arra várt, hogy beszélhessen egy lánnyal. Vagy legalább egy üzenetet írjon neki.

Én vagyok az, aki 2013-ban legalább hatszor lett szerelmes, és megtartott egy régi lányt. Nem is lány, inkább nő, ennyi erővel annak kellett, hogy szülessen. A másik legalább hat is gyönyörű. Egyiket a főváros és a betűk hozták. Három másikat a Balaton sodort mellé. Még egyet szeretett, amikor fellépett az internetre. És Budapest az év végére is tartogatott egy csodálatos lányt, aki sokkal közelebb volt hozzá addig, akit észre sem vett, akit a Balaton nevelt, akárcsak őt.

Én vagyok az, aki 2013-ban hiába lett szerelmes, mert mindig rosszkor. Elküldött 16 szál rózsát, mert az milyen romantikus, az majd megváltoztat mindent. Próbált magabiztos lenni, próbált tapogatózó. Kedves vagy magasorrú.
Én vagyok az, aki 2013-ban megpróbálta túlélni az egyetem viszontagságait. Akiről egy próbatétel alapján az derült ki, hogy tud portugálul, pedig nem. Aki össze akarja számolni a világ, vagy legalább a környezete pénzügyeit, szakintézni.

2013-ban kezdtek el megszületni a mocsár meséi. Dezső bá, Iván, André, a víztorony elkezdtek betűsödni. Komoly betegség, nehéz tőle szabadulni.

És 2013-ban én hordoztam magammal ezt a kórságot a vízpartra is. Elkezdtek fonémákra oszlani a madárszarok a stégen, haltetemek, amik a vízpartra sodródtak, reccsenő evezők és a zöldülő víz.

Meg 2013-ban volt, hogy úgy jöttem vissza kollégiumba, hogy hazatérek. Képesek vagyunk órákig gólokat rúgdosni, akár a Liget betonpályáin, akár a tévé előtti kanapén. Vagy beszurkolni a csapatokat biszem-baszom döntőkbe. Nekem szakadt vége egy szobatársi barátságomnak a múlt év után, de az is én vagyok, aki idén más barátokat is talált a hatodik emeleten.

Minden reggel visszaaludtam, fejemre húztam a világot, csak hogy ne kelljen a teendőkkel szembenézni.
Minden nap új embereket, új barátokat ismertem meg, és gyűjtögettem a jegyzeteket.
De egyik éjjel sem írtam meg őket. Helyette a jégen korcsolyázó pingvineknek szorítottam hajnalok hajnaláig, egy kupáért, ami vagy 7000 km-re van tőlem.

Én szeretnék boldog lenni.

Én szeretnék író lenni.

Én Sidney Crosby szeretnék lenni.

Majd’ két hétig szenvedtem 2013 értékelésével. De meg tudom írni. Nem, én nem vagyok beteg!

Gál Soma

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve