Feketemosó: Metrómerülés

Közlemény:

Kedves Olvasóink,

mivel a Librarius oldala meghatározatlan ideig karbantartás miatt leállt, itt az Apokrif Online-on, valamint lapunk és a blog Facebook-oldalain, valamint az Apokrif Online-on tesszük közzé Szendi Nóra mai Feketemosó-bejegyzését. A kellemetlenségért elnézést kérünk, mind szerzőinktől, mind olvasóinktól, a leállásról nem tudtunk előre, így felkészülni sem állt módunkban.

Megértésükért, türelmükért köszönettel,
a szerk.

*

Olyanok lettünk, mint azok a hátborzongatóan jellegtelen napok, amikor a metró utasai előbb bugyuta sormintává, majd homogén masszává olvadnak össze neonfényben hunyorgó szemed előtt. – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Rég metróztam már, különösen a kettes vonalán, végállomástól végállomásig. Mostanában, ha csak tehetem, buszra vagy villamosra szállok: az olyan, mintha várost nézni vinne a BKV, önfeledt turistaként bámészkodhatom. A metróban befelé nyílik a tér, mint szokott az emberben, ha saját tudata bonyolult alagútrendszerét kutatja, lépten-nyomon múltbéli relikviákba botolva. Ásatag élmény- és érzésmaradványok türemkednek ki a csövekkel hálózott falakból, és az archeológus izgatottsága költözik beléd, fáklyával keresed a titkos oldalajtókat, a feltáratlan elágazásokat, minden veszélyre fittyet hányva, önhitten téped fel a „kéretik nem bolygatni” feliratú, pókhálóval beszőtt aktákat is. Ám ehhez idő kell, vagy éppen időtlenség. A hétköznapokban bőséges legelnivalót biztosít a felszínen burjánzó gondolatok pázsitja is: amikor törekszem hézagmentesen egymáshoz tapasztgatni óráimat, és mindegyikről számot adni magamnak, valami ösztönös ódzkodás húzódozik bennem a túlzott mélységtől.

Elveszni most sem szeretnék. Csupán egy szinkópányi merítkezésre vágyom.

Míg alászállok a mozgólépcsőn, és a felfelé haladókat monitorozom, az összes megálló aromája végigbizsergeti ízlelőbimbóimat, de mire leérek, számban az Örs kesernyés, torokba poshadt söríze állandósul. Arra kezdek gyanakodni, hogy már megint csőbe húztam magam: sejtettem persze, hogy az alagútból egy nosztalgiajárat fog elődübörögni, voltaképp apelláltam is erre, de pont egy ilyen kínos életszakaszomat kiválasztani, én valami kellemes, szórakoztató limonádéra számítottam. Már látom is posztkamaszkorom emlékeit a begördülő szerelvény ablakai mögött ágaskodni, alig várják, hogy szeleburdi kölyökkutyákként a keblemre vethessék magukat, bár én korántsem lelkesedem annyira viszontlátásukért. A huzat grátiszba nehéz, fullasztó ételszaggal törül képen: elfintorodom, számban erőszakosan árad szét a fokhagymaíz, túlsütött, olajban tocsogó emlékek kerülnek terítékre tudatomban.

Ha túltöltekeztem lángossal, elébb csak fényleni kezdett az arcom, aztán már le is gördült rajta egy-egy csepp: más étel fogyasztásakor ez soha nem fordult elő, a felesleges olajtól szabadulhatott meg így a szervezetem, ami még a jobbik eset, szemben Nagy Vladimiréval, aki szivacsként itta magába, egészen belesárgult már, rémálmaiban tócsnivá dagasztották. Rühellte is a család füredi lakótelepi büféjét – ahol sült virslit, kolbászt, hasábburgonyát, legfőképpen pedig lángost lehetett kapni –, mint egy titkolnivaló, torzszülött rokont: a gimnáziumi hétköznapok ugyan felmentették a pultozás feladata alól, de nyáron, szünetekben és szombatonként nem menekülhetett, vagy csak olyan feltételekkel, hogyha egyszer kizárólag a haszontalan csavargáshoz fűlik a foga, legalább csavarogjon a büfét reklámozó szendvicsemberként. Ezt viszont szégyellte: tűrte, hogy ráakasszák a kartonlapokat, aztán a Rákos patak egy félreesőbb szakaszára bujdosott álmodozni és dohányozni. Érettségi után szinte minden rangosabb egyetemre jelentkezett, amit azzal magyarázott, hogy rugalmas az esze, bármi belefér, csak rezzentsék már fel undorba hajló közömbösségéből – de végül kizárólag a bölcsészkarra jutott be, így lettünk évfolyamtársak. A szülei dagadoztak a büszkeségtől, mint a kelő tészta: fiuk egyetemet végzett emberként bizonyára élelmesebb lesz, mint ők, s talán elérkezik az idő, amikor megnyithatja saját, a jelenleginél pazarabb és szélesebb választékot kínáló büféjét (de azt, hogy az Örsön, csak álmaikban tették hozzá, ott is elfogódottan).

– Bele akarnak hizlalni a családba, ne hagyd magad! – sziszegte Vladimir, tüntetően piszkálgatva egérrágta lángosát, ha fakultatíve kötelező családi ebédre vetődtem hozzájuk. Míg szerettem, nem bántam a dolgot, zsebkendő mögé rejtett arccal, boldog mártírként tömtem a fejem; később, életünk lemezének beakadása idején már elég volt egyetlen cseppet észlelnem, hogy étvágytalanul toljam félre az önérzetében sértett ebédet.

Olyanok lettünk, mint azok a hátborzongatóan jellegtelen napok, amikor a metró utasai előbb bugyuta sormintává, majd homogén masszává olvadnak össze neonfényben hunyorgó szemed előtt. Míg tartott a szerelem, élesen, pórusról pórusra láttam minden utast, és gyönyörködtem sokféleségükben, meg abban, hogy hol Vladimir puha szemöldökét, hol karvalyorrát, hol elcsíphetetlen pillantású ragadozószemét véltem felismerni egyik-másik férfiarcon, netán egész flegmatikus fizimiskája visszatükröződött rám. Akkoriban mindent túlzásba vittem. Ez persze most is így van, csak az ember valahogy megtanulja elegánsabban csinálni. Meg aztán munkám se volt, csak az egyetem, kánaáni bőséggel jutott időm friss rügyeket fakasztgató agyammal kísérletezni, többek közt ezért kaptam rá a kontempláló metrózásra, oda-vissza, úticél nélkül, a tömegközlekedés tiszta élvezetéért. Vladimir is ezt csinálta, de, mint később kiderült, egészen más okból. Megnyugtatja ennyi nyomorúság, így magyarázta, jó látni ezt a sok vesztest, akik még náluk is korlátoltabbak. A gyűlölettel táplálja ki-kialvó, pislákoló motivációit, hogy bármi legyen, csak ez ne.

Kezdetben még nem mondott ilyesmit. Ekkoriban találkozóink és együttléteink sem korlátozódtak az Örsön túli panelsztyeppére. A szó hagyományos értelmében vett programot ugyan sosem csináltunk, mert Vladimir szabályos rángógörcsöt kapott a színházi székek kényelmetlenségétől, a moziban elaludt vagy hányingere támadt, a túlságosan erős zene pedig megtépázta idegeit, de sokat mászkáltunk a városban, mellékutcákat és asszociációkat fedeztünk fel, barátságos terekre és biztató konklúziókra jutottunk, ami után jó volt hazametrózni hozzájuk. Nekem akkor az utazás nem az átmenetiséget, nem a valahonnan valahová tartás szükségszerű, de zárójeles időtartamát jelentette, hanem együttléteink egyik fontos felvonását. Vladimir nem hagyta, hogy az emberek előtt rágicsáljam a fülét vagy hintsem tele érzelgős csókokkal a szemhéját, azt se szerette, ha nagyon ráakasztom a tekintetem, mint egykor a szülei a reklámtáblákat, így az utazások különösen izgalmasnak bizonyultak, minden érzékszervem őrá portyázott, az ő illatkomponensei gőzölögtek még a mellettem tokalengető, naftalinszagú bácsi kabátjából is, az utasok szíve az övével dobbant.

Nem lehet kifürkészni azt a pillanatot, amikor a ropogós lángosból kihűlt, nyögvenyelős, fullasztó, kukába való eledel válik. Sokáig azt hittem, ez az otthonosság, amikor már nem égetem meg a nyelvem a falattal. Vladimir fokozatosan húzódott vissza a városból: mind ritkábban fordult meg az egyetemen, azt mondta, ebben is csalódott, példaképeket keresett, de csak a saját szakterületükbe gubancolódott tanárokat talált, akik hiába biztatnak, hogy kérdezzél, még szemkontaktus teremtésére is alkalmatlanok. Ezt az Örsön éjjel-nappal nyitva tartó, Fóliásnak becézett kocsmában jegyezte meg, olyan mélyre merítve a sörbe konokul egykedvű pillantását, hogy lehetetlenség volt kiráncigálni onnan. Megundorodott a várostól, talán egy kicsit tőlem is, a végsőkig csévélt lelkesedésemtől, hogy mindent önmagán túlmutatóként elemezgetek, mintegy passzióból, elmém pallérozására, többek közt őt is, aki pedig épp fekete lyukként zuhant vissza önmagába. Szülei akkora lelkesedéssel mesélték minden törzsvendégüknek, hogy a Vladika egyetemen tanulja a magyar nyelvet, és ha eljön az ideje, olyan árlapot fog írni, amiben egy fia hibát sem lehet majd találni, hogy megszánta őket, nem akart csalódást okozni, és míg képes volt felkelni reggelente, úgy tett, mint aki az Astoriára, nem pedig zuglói csavargásra készül.

Az ismétlések kényszerzubbonyába kerültem: olyan zsákruhába, mely minden mozdulatomat fogva tartotta és irányította, ujjaimat egyenként a megfelelő telefonbillentyűkhöz tapasztgatta, kezemben a telefont fülemhez, de még valahogy a szavaimat is uralma alá hajtotta, nyelvemet rúgdosta, hogy reménykedőn azt rebegjem a vonal túlvégére, „ugye ma is találkozunk?”, holott épp az ellenkezőjére készültem, egy hűvös „ma inkább itthon maradnék”-ra. Hallani véltem gémberedett válla reccsenését, amint megvonja, mielőtt visszahullana dunyhái közé: ő ugyan be nem mozdul, nem is lesz túl szórakoztató társaság, de ha nekem ez így jó, felőle jöjjek.

Nyilván nem volt jó, de közben, amint a bennem dúló állóháborúval töltött hónapok számából kitűnhet, azért mégiscsak jó volt. Akadtak téli napok, amikor Vladimir a szobájából sem dugta ki az orrát. A szülei úgy hitték, a vizsgáira készül, és olyan ajzott áhítattal igyekezték nem zavarni, egymást is minduntalan csöndre intve, hogy pisszegéseik surrogva visszhangozták be az egész dobozlakást. Azért egy kicsit aggódtak is, vajon a tanulás szükségszerű velejárója, hogy magzatuk szobája kriptára kezd emlékeztetni, de homályosan élt bennük egy kép az örökké gondbélelte tudósról, aki saját egészségét is kockára téve, éjeket átvirrasztva munkál az emberiség javáért. Igyekeztek minden tőlük telhetővel támogatni áldozatos munkáját, és ha a konyháig se vonszolta el magát, napjában többször frissen kisütött lángost adtak be az ajtaján, azért el ne fogyjon, meg az agya is fényesedjen, annak jót tesz a fokhagyma. Vladimir többnyire káromkodások petárdáit vagdosta az ajtórés felé, melyből ilyenkor sietősen vissza is húzódott a gondoskodó szülői kéz, de a tál azért maradt. Kihűlt lángosok sorakoztak az ágy lábánál a beadogatás időrendjében, a legszélsőkön finom penészrajzolatok jelentek meg.

– Mindig beáll ez a fullasztó olajszag, úgy érzem magam ebben a szobában, komolyan, mint egy fritőzben – panaszkodott időnként Vladimir.

– Miért nem szellőztetsz ki? – kérdeztem ilyenkor, és csak aztán esett le a tantusz, hogy télire befagynak náluk az ablakok, képtelenség felfeszegetni őket. Azt pedig nem tanácsolhattam, hogy zárja kulcsra az ajtaját, ugyanis a fürdőszobát kizárólag az ő szobáján keresztül lehetett megközelíteni. A paravánt is én hoztam az ágya elé, mert azt azért nem várhattam el, hogy az egész család pukkadozó hólyaggal malmozzon, míg végzünk az idők során szégyenletesen ellajhárosodó párzási rituálénkkal.

Az utolsó hónapokban a háztömbjük felé tartást szerettem a leginkább. Egy kicsit talán már készültem a búcsúra: elgondolkodva sétáltam végig az Ond vezér útján, be az Igény ABC mellett, gyakran körbecsalinkáztam az egész telepet, mielőtt rászántam volna magam a felcsengetésre. A szülőket is kedveltem, bár azért fárasztottak, még a hazaútra is csomagoltak nekem lángost, sőt, egyszer egy kötött sapkát is a fejemre erőszakoltak, meg ne fázzak, azóta is ott hever valahol a szobámban, elfelejtettem visszaszolgáltatni.

Mire leszereltem Nagyék tüsténtkedési és tukmarohamát, és Vladimir szobájába léptem, rendre fel is húztam magam egy kicsit: sajnáltam a szülőket, megvetettem saját tehetetlensége odvában gunnyasztó barátomat, magamról pedig, hogy mégis itt vagyok, inkább véleményt sem akartam alkotni, hátha túl lesújtóra sikeredne. Inkább a laptop mögül felpislantó Vladimirre pöcköltem haragom szikráit.

– Fenn vannak youtube-on a régimagyaros tételek? Nahát, nem is tudtam! – élcelődtem köszörűvel fent hangon.

– Megtisztelő, hogy ilyen szellemdús hölgyek fordulnak meg itt, minálunk, a Magyar Ugaron – ásította Vladimir, lustán kinyomta a gépet, és az ágy túlfelére gördült, hogy mellé férhessek.

De voltak percek, amikor eltunyult, eltésztásodott arcán átsejlett az a régi, éles vonásokkal rajzolt arc, amiben magamat is olyan szépnek láttam. Ilyenkor megpillantottam rajta keresztül a tavaszi csatangolásokat meg a nyarat, a csóró balatonparti büfét, ahol még ő is hajlandó volt lángost enni, mert annyira távolinak tűntek az itthon felböfögött ízek, minden annyira távolinak tűnt kettőnk közelségéhez képest. Megpróbáltam belekapaszkodni ebbe az arcba, mielőtt visszasüllyedne az érdektelenség mocsarába, és inkább elhitettem magammal, hogy maradt még bennem egy kávézaccnyi szerelem, vagy legalább Zugló hiányozna.

Az alkalmas, a megszentelt pillanatot és helyet kerestem egy szomorú, de békés különváláshoz, végig akartam sétálni kedvenc szakaszainkon, hogy a szép maradjon meg bennem, mondjuk a Gvadányi utcai adóhivatal mellett mindig gyorsítottam, milyen kiábrándító lenne az APEH előtt szakítani, de a Fóliást sem találtam megfelelőnek, folyton ment a zenegép. Vagy ha már épp nekiduráltam magam, például egy padon ülve, amikor a nap édesbús giccsfényben bukott alá két panel között, Vladimir mondott valami kiábrándítót, például, hogy ide szokta szaratni a kutyáját az a fasz a szomszédból, és előbukó szavaim megtapadtak a torkomon.

A dolgok persze sosem úgy történnek, ahogy kiterveljük őket. A csodafogyott metrón vánszorogtunk – mert akkor már a metró sem suhant –, és úgy a Batthyány meg a Kossuth között valami feszítő fájás kúszott a gerincembe, majd végtagjaimba vándorolt, aprókat, keményeket rántott izmaimon, mintha testem önálló életre kelve igyekezne szétfeszíteni megrekedt viszonyunk túlságosan szoros kényszerzubbonyát. Nem láttam egészen jól az embereket a Vladimir körül képződött felhőzeten keresztül, de valami hátborzongató egyformaság rögtön kiütközött, pedig azért többé-kevésbé mindannyian egyediek voltak. Meregettem a szemem, hátha közben izgékonyságom is elcsihad, és rájöttem, hogy valamennyiüknek mozog a szája: kinek feltűnőbben, mint egy abrakot ropogtató lónak, másnak diszkrétebben, hörcsögmódra, de az összes utas magában kérődzik. Az unalom rágógumiját csócsálják, gondoltam iszonyodva, és eszembe jutottak Vladimir szavai, hogy bármi legyen, csak ez ne. Mire észbe kaptam, már az én ajkaim is mozgásba lendültek, ott volt a számban, terebélyesedett, tudtam, ha nem köpöm ki vagy nyelem le, hányingerem támad, kiskorom óta irtózom a rágótól, a falattól, amelyet céltalanul őrölnek a fogak. A kiköpés mellett döntöttem, azaz döntött öklendezéstől összeránduló torkom: rég a számban őrizgetett, lepedékes szavak buggyantak felszínre.

A Deák és Keleti között kiokádtam sérelmeim nagyját, és egy kicsit meg is könnyebbültem. Vladimir csendben, rezzenetlen arccal figyelt, s miután számat törölgetve végül előhozakodtam a legfontosabbal, azt felelte, az őszinteségemet még mindig bírja bennem, már ő is gondolkodott rajta, elég rég nem szerelmes, és jó, hogy én nem vagyok akkora patópál, mint ő, köszöni bátor lépésemet.

Értetlenül meredtem rá. Ennyi? Nyelvemmel tapogatóztam szám üregében, hátha legalább a fogaim közé szorulva találok néhány bágyadtan előkotorható szót: hiába. Ironikus, hogy éppen én, aki annyiszor vágyik a fejében fészkelő, még álmaiban is szellemeskedő, mindent szöveggé gyurmázó kommentátor kikapcsolására, ezúttal, a Stadionoktól egészen a végállomásig szélütöttként kaparásztam legalább valami tagolatlan indulatszó után. Az is elképzelhető, hogy az egész tovább tartott, több kört is mentünk, nem tudom, üresjáratban pörögtem, teljesen elszédültem, kifáradtam, kifacsarodtam a végére. Vladimir még mondott dolgokat az Örsön, hogy majd úgyis beszélünk, nem igazán figyeltem rá, csak az arcára, bezárult előttem, mint amikor épp az orrod előtt megy el a metró, és te ott maradsz a peronon, balfácánnak érezve magad, hogy akkor meg minek lökdöstél fel annyi embert a mozgólépcsőn. Most persze fordítva történt: én maradtam a metrón, ő pedig a peronra távolodott, tán vissza se nézett, és hóna alá  csapva vitte magával az Örs vezér terét, a Kerepesi és a Fogarasi út keretezte vidéket, a lakótelep fosszilis játszótereit, kocsmáit.

A Pillangó utcánál, a metró felszínre bukásakor ocsúdok vissza a jelenbe. Megborzongok: nem sikerült a szép szakítás, most se a szépre gondolok, hanem az ismétlődés motorikus továbbrángására, mikor a szív már halott, de a testet még apró kisülések táncoltatják. Valahányszor a Moszkva felé kellett volna térnem az Astoriáról, kényszeresen kanyarodtam a másik irányba, rejtélyes módon mindig az Örsön találtam magam, és megszállottként kutattam valamit, a hiábavalóság ösvényeivel tapostam tele a Füredi lakótelepet, hátha közben eszembe jut, mit keresek. Időnként Vladimirrel is összeakadtam, ez volt a legmegalázóbb: udvariasan leszerelt, ő megérti, szomorú az ilyesmi, de majd túl leszek rajta. Mintha vele nem történt volna meg éppúgy, mint velem.

Kissé megviseltnek érzem magam, hagyom, hogy lesodorjanak az emberek a végállomáson. Tulajdonképpen miért is jöttem ide? Tárgyilagos jegyzetfüzetem szerint virágcserépért és képkeretért az IKEÁ-ba. Tétován indulok jelentőségét vesztett célom felé, de lábaim önkéntelenül visznek tovább a Füredi lakótelep irányába. Kis morzsákat érzek a számban, a csontig szopogatott, régesrégi szerelem maradványait, fogvájóval sem mozdítható, alattomos, mikroszkopikus cafatkákat, melyekből most egyszerre szivárogni kezd a megfakult íz. Jó lenne valamivel elnyomni. Vagy ha ezt nem lehet, legalább erősebben érezni. Elfogódottan, a távolból kémlelem az idő múlására fittyet hányó büfét: az egyik kockás viaszosvászonnal borított műanyag-asztalnál most épp két idősebb fószer sakkozik egy pár mustáros virsli társaságában. Hiába lopódzkodom, Vladimir édesanyja vércseként szúrja ki a meglapuló törzsvendég-forma zsákmányt, boldogan hozzámgurul, ölelget, húz magával, lelkendezik, mi szél hozott erre, meséljek, és ugye éhes vagyok, ami nem is valódi kérdés, mire kimondatik, már ott serceg az olajban a tészta.

Nem tudok ellenállni unszolásának, de nem is baj, ízlik a lángos, az sem érdekel, ha egy napig mindenki kerül majd a fokhagyma miatt, most már az se, ha olajos lesz a bőröm, és elbeszélgetünk. Azt meséli, hogy Vladika – mint azt eltűnéséből sejthettem is – felhagyott a bölcsészettel, mert, és ne haragudjak, ezt nem ő mondja, hanem a gyereket idézi, csupa haszontalan dolgot tanult (zavarából arra következtetek, hogy Vladimir az „intellektuális faszrázás” terminust használhatta). Most a vendéglátóiparin tanul, kiváló eredményekkel, ők csak azt sajnálják, hogy nincs ott valami büfészak, vagy legalább szakirány, hát nem lehet mindenkiből Gundel, foglalkozzon azzal, amivel később is fog. És hát azóta sajnos barátnője sincs, teszi hozzá jelentőségteljes, már-már vágyódó pillantást vetve rám. Le is sütöm a szemem, de magamban, titkon azért egy kicsit megkönnyebbülök, ami persze ostobaság.

Elmenőben még eszembe jut, hogy azt a sapkát visszahozhattam volna nekik. De most már mindegy. Legközelebb, ha emlékeim vidékére szervezek expedíciót, felkészültebb leszek.