Tinkó Máté írása (online megjelenés)

Regnum Marianum

(dísz | parancs | alatt)

Még meglepődsz-e, Azonnalim, ha azt mondom, hogy szakadásunk okait lássam, külön utakat tettem. | Itt, és itt, meg itt is: kőre léptem, sokáig várakoztam – ím itt, az aluljáró akol melegében végül.
*
Matracán negyven év körüli, rőt szakáll férfi, a néhai társról kezdett hirtelen történelmet fejteni. A gépezetről, ami dobta. | Közben kanalazta, mikrós dobozából az egyszeri ételt, csak értelmetlen azt is, ami nincsen. Meggyűlt a baja félszemével. | Mert az a félszem mesékbe révedt, gazdája táncra perdült, utcavégi-utcavégi babám, házad elé gyere ki, csüccs a’ ölbe, s a háznak falát is mutatta, ragaszkodását. | Ahol fűtésre tellett, legalább helyre, vacognia a fogason hagyott kiskabátnak. | Szép volt, ahogy képzeletét hosszan nyújtóztatni merte, s bizalmam fogadta.

*
A másikat? Fiam, oszt balsors’ húzásnál kiütötték. Merő kacagásba fulladt. | Sarokba hányt pokrócát ekkor fordította, egy teljes oldalnyit, koszt a koszba’. | És aztán az alkohol, a kóboráram, ahogy a kúrva létra lába kibicsaklott, aztán kórház, levél a kórházi ágyon, még sokáig elfekvőben, napra nap. | Merengő tekintettel tartóztatta, rendezgette emlékeit, sorról sorra, majd fáradtan annyit súgott: bizony Isten látja lelkem’ e.
*
Meglepődnél, Azonnalim, ha hallanád, miféle hangon. Míg akarom, hogy halljad: talán másképp zajlana mégis. | Kudarcod fölfénylene, s kudarcom egyként: belőlük önzetlen számot lehetne vetni. | Milyen volt meghurcolni, milyen volt átnevezve, milyen rengetegnek, idegenbe szakadva, anyagából súlyát vesztett, gémberedett végtagoknak, amíg ablakban kuporgó kezecskékre és lábacskákra a homályból hajnalpír borult.
*
Azonnalim, ugye mérlegelsz helyzetet, kérdeződ közvetlen válaszra méltatod, ha legalább egyetlen érv marad gyűlölni, a szeretetre: én, hozzád méltatlanul, tényleg azt képzelem.
*
Nemcsak, mint sértett fruskát, ki kisded játékaiba fásul, ki felelősségre föl-föl!-t gőgicsél, és inkább arcot pakol az arcra, sminkjét maszatolja, szabad óráit kora | vénsége angyali felpanaszolásával tölti. Ki érzi ünnepe közeledtét, de tésztamarkával többé nem szorít, hanem a látványt örök attrakciókra bízza, míg némára csavarják a tévét, bambultában, mint tej, megalszik, s nélküle készül a műsor fölének legjava.

*
Mire riadsz fel? Mert van heves felriadásod, szomorkodásod meghitt, hibáid, összes gyöngeséged. Vehemencia-védjegyed, hogy remegő, színpadi fátyolát vastagítsa, bő lére engeded, ujjad szentelt földbe mártod, földnek szagától égig ér – a magasságos égbe.
*
Itt, ugyebár, körbe-végbe, a sehol-sehonnaiak ezer éve, velük éppen a semmi. Ami történt, az nem is történt, azt ég adta, s hogy ő járult hozzá, vette is, hátra van hát illő rangja, érkezése: dülledjen a mell, Azonnalim, tupírozódjon pompa, hallgasson pap, papné, álomba szenderedjék lámpavas. | Támasztékod esőt bír, ázik. Esőt bír, ázik. Mennek máris szolgálatára.
*
Hajnalodik, van benne részed, részt kér belőlük, Azonnalim, hát legyen akkor igazad.