Széttörtből az egész felé? Márton László: M. L., a gyilkos (Könyvkritika)

Márton László: M. L., a gyilkos. Kalligram Kiadó, Bp., 2012.

Minden könyv esetében a cím felhívás és kihívás is egyszerre. Közhelyszerű gondolat, hiszen az egyes művek címeinek már az írásos irodalom kezdete óta, tehát jó pár évszázada, sőt, évezrede ez a funkciója. Azonban jelen kötet címe többszörösen rájátszik erre, provokálja majdani olvasóját: mit ígérhet ez a történet? Egy jó krimit? Egy három különálló, de mégis összefüggő eseménysort bemutató regénytöredéket? Egy visszaemlékező, összegző, a múlttal és saját korával is párbeszédben álló szerzőt és különös alteregójának történetét? Talán egyik kérdésre sem lehet egyértelmű választ adni, hiszen Márton László kötete az első laptól az utolsóig ellenáll mindezeknek.

A kötet három különálló elbeszélésből áll, melyek műfaja is különböző. Az első, M. L., a gyilkos és az utolsó, Közepes fogorvos a kisregény vagy hosszú novella műfajához sorolható, míg a középső, Izgalmas romok című a novellához sorolandó. A szerző saját bevallása szerint ezek visszatekintő és összegző történetek, amelyek azt írják le, hogy mit lehet elrontani, mi az, amit az élet során el lehet mulasztani s mindezek ellenére mi az, ami mégis jól sült el. A „regény” atmoszférája – amely a szocializmus, a délszláv konfliktus és a Kádár-korszak világát idézi meg – a totális negativitás és pozitív előre tekintés között oszcillál, több alkalommal ironikus önreflexióval törve meg a történetvezetést. Ez az egységes töredezettség nemcsak a szövegnek sajátossága, hanem a korszaknak is, ahol egyszer így, másszor úgy hangzottak és hangozhattak el különböző történetek.
Miközben frissel besorozott értelmiségiről, a délszláv konfliktus közepén várromokat látogató családról és az itthon közepes fogorvosként ténykedő férfiról olvasunk, a történetek elbeszélője, aki hol részese az adott eseményeknek, és azt közvetlenül, első személyben meséli el, másszor pedig távolságot tartva, kilépve addigi szerepéből már kívülálló narrátorként tudósítja az olvasót a történtekről. Ha mindenképp rangsort szeretnék felállítani a három történet között, akkor az utolsó, Közepes fogorvos című kisregény a legsikerültebb, mert ebben a szövegben alkotott tökéletes egységet a Márton-kötet minden erénye: a cselekmény, a nyelvezet és a sajátos humor. S talán ez a három történet és maga a kötet is telítettebb lett volna még néhány hasonlóan bravúros elbeszéléssel, anélkül, hogy az megtörte volna a töredék-koncepciót.
A szöveg nemcsak a narrátor pozíciójának váltogatásával hívja fel önnön fikcionalitására a figyelmet, hanem a sorozatos kiszólásokkal is, ahol az elbeszélő saját magát inti önmérsékletre egyes szövegrészekkel kapcsolatban („De nem is kell ilyen sokat magyarázni, picsába ezzel az értelmiségi finomkodással.”), vagy amikor a szövegbe lépteti az „egrivárszerűbb”, már alapvetően fiktív, pilisborosjenői várrom történetét, amely az eredetinél sokkal valószerűbbnek hat. Így az elbeszélések alapvetően feszült atmoszférája – amely nemcsak a korszak lenyomata, hanem a szövegben megjelenített terek, a laktanya, a pince, a Lada, amelyben a család utazik, a telefonfülkék bezártságát és fojtogató fülledtségét is megidézik – a valóság és fikció folytonos egymásba csúsztatásával is fokozódik.

A játék az M. L. monogrammal pedig újfent erre a széttöredezett kvázi-egységre játszik rá, hiszen ha akarom, akkor Márton László azonos az M. L., a gyilkos narrátorával, akinek monogramja megegyezik a történet főhősének, Molnár Lajosnak, a tényleges gyilkosnak a monogramjával – már ha azonosítás lehetséges (és szükséges) volta nem lenne alapvetően problematikus valóság és a fikció között. A széttöredezett én maszkjait váltogatva, az önazonosság lehetőségét teljesen kijátszva jelenik meg az egyes történetekben. A „regény” valóságosnak beállított eseményekről tudósít, történetdarabokból kísérel meg összerakni egy elbeszélt egészet, amely egyfajta kordokumentumként, sajátos mementóként funkcionálna. A feltételes mód teljesen indokolt az M. L., a gyilkos esetében, hiszen a szövegeket végigolvasva arra a következtetésre jutunk, hogy a szerzői és/vagy elbeszélői intenció teljesen meghiúsult, hiszen várakozásaink ellenére töredékeket kapunk. Azonban ezen a tényen sem szabad meglepődnünk, hiszen már a cím erre hívta fel a figyelmet: egy gyilkosságtörténetet fogunk olvasni. Az egységes történet, a klasszikus regényforma és az olvasói elvárások bravúros és elegáns meggyilkolása ez a három töredék.

Varró Annamária