A kettő között
Emlékszem, hogy évekig nem volt elem az órában,
De nem emlékszem, hogy hiányzott volna a kattogása.
Hallottam, hogy odakint csak szakadt az eső,
De nem emlékszem vízcseppekre az ablakon.
Láttam, hogyan habzottak szappanként a felhők,
De nem emlékszem, hogy árnyékot vetettek a házra.
Vagy mikor szürke égből hullt a sok kövér hó.
De hogy mindent fehéren takart volna utána?
Nem.
Nem emlékszem, hogy metszettem volna a fát,
Már csak azt láttam, hogy meztelenül állva fázik.
Nem emlékszem, hogy bármiféle szél fújt,
Már csak azt láttam, hogy minden hiányzik.
Nem emlékszem, hogy kisütött volna a nap,
Már csak az volt, hogy teljesen száraz a bőröm.
Nem rémlik például, hogy éhes-szomjas vagyok,
Nem rémlik olyasmi, hogy éppen áll és kemény.
De emlékszem, hogy a vécé fölött hányva sírok.
Ki akar jönni belőlem mindenhol az anyag.
Használt nejlonzacskóként napokig csak fekszem,
És lassan nyálkahártya ül a bőrömre.
Emlékszem, hogy érzem, milyen vizenyős itt minden.
És már hiába volt teljesen száraz a testem.
Évekig nem volt elem az órában, de mikor lett, se kattogott többé.
A szappanfelhők pedig nyomtalanul folytak le rólam.
A hónom alatti kezek durván emelnek és fájnak,
És láttam, ahogy meztelenül állva fázok.
A szürke ég a vécé fölött kövér havat sír,
És nem vizes az ablak, én mégis bőrig ázok.
A szél pedig majd kiszárítja belőlem az anyagot,
És hiába nyitom a számat, nincs többé mit hányni.
Fehérbe takarnak aztán, és megszárítják a bőröm.
Megmetszik a fát, hogy ne árnyékolja a házat.
Kövér habfelhőkkel fertőtlenítik a vécét.
Esőként tűnik el a földben az összes nyálka.
Használt nejlonzacskóban kidobják az órát,
Hogy ne legyen baj, ha többé már nem kattog.
És fénnyé válnak a felhők, aztán felkel a nap,
Nyelek egy kisebb adag nyálat: éhes vagyok.
