Kedves Könyvhét – Könyvheti netnapló 2013 (5)

2013-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 84. Ünnepi Könyvhét zárónapjáról Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.

Komplikált egy szerelem ez. Mármint hogy a Könyvhét és köztem. S mint gyakran az ilyen férfi-nő (mert hogy az én szememben a Könyvhét, naná, hogy nőnemű) viszonylatokban, azt sem tudhatom, teljesen viszonzott-e. Bár amennyi szépet (az elmaradhatatlan kevésbé szépek mellett) én már eddig kaptam tőle, a szívem mélyén úgy sejtem, az. De eljött az idő, mivel most egy évig újra nem látjuk egymást, nem találkozhatunk hát, eljött a vallomások ideje. Vagy hát az enyém.
Ez következik most.

Még szép, hogy komplikált ez a mi kapcsolatunk, hiszen már egészen régóta ismerjük egymást, én ugyan nem olyan rég, mint ő engem, de mint azt már korábban is megírtam, ő még hajdanán pelenkás koromban látott először. Közben mégsem felhőtlen (ahogy az angol mondja, pun intended) a viszonyunk, hiszen – kinek ne lett volna még ilyen párkapcsolata? – akkor szeretem a legjobban, mikor épp nincs jelen. Mikor hiányzik, mikor hideg, szélfútta éjszakákon előszedem a legszebb, s kevésbé szép, de épp szépségtelensége okán, az eltelő idő által még inkább megszépülő emlékeinket, s azzal alszom el. Akkor szeretem a legjobban, legmélyebben, mikor nincs mód kimutatni.

Persze az ilyen kapcsolatok rendre nem igazi szerelmek, de ez, én úgy hiszem, kivétel. Mert hiszen mi volna igazibb szerelem annál, mikor szerelmünk tárgyát nem is akkor találjuk a legszebbnek és legkívánatosabbnak, mikor a legvonzóbb, a Könyvhét esetében ez volna a kánikula, a hétágra sütő nap és arctalanul nyomuló tömeg. Nem, kedves Könyvhét, tudd meg hát legalább így, megint, mint mindig, megkésve a vallomással, én nem ilyenkor talállak a legszebbnek, hanem még (vagy már) smink nélkül, kapkodva és sietve, idegesen és zsörtölve, nagyestélyi vagy sokat sejtető, feszes nyári ruhák helyett lerongyolt otthoniban. A nyitónapon, még a tömeg megérkezte előtt, és a zárón, mikor már alig látnak, mikor levetkezed társasági modorod, s megmutatod mindennél emberibb arcod, amire már (azt hinnénk) senki sem figyel. Gyerekségnek indult, pajtásságnak, aztán bohóskodó, flörtölgető, kacér barátkozásnak, majd egyre komolyabb elkötelezettségnek, alkalmi intimitásoknak (mi volna más egy első dedikálás, idén – még belegondolni is ijesztő – már három éve), de most már nincs mit titkolni és leplezni, szeretlek. Ezek, akik ezt itt elolvassák, nyilván röhögnek majd, hogy már megint, hogy én mindenki után már hovatovább mindenhez szerelmeset írok, de azok tévednek, csak rám figyelj, csak ez járjon az eszedben a jövő évi találkozásig. Szeretlek.

Na de ebből még nem lesz netnapló. Nehezen indul a délelőtt, várok egy beérkező (kicsit, majd nagyobbat) késő írást, befut a hír, hogy egy (számomra legalább) nagyon fontos verset elfogadtak közlésre, pakolni már csak kapkodva lehet, ezt viszem másoknak, ide jönnek, amiket (remélhetőleg) még beszerzek, tárca, pipa, szemüveg, napszemüveg, pipa, zene és fejhallgató, cigi és gyújtó, satöbbi és satöbbi, pipa. Lehet akkor hát indulni.

Délelőtt még verőfény és zavarbaejtően nyár, de ember már kevesebb. Én is csak lófrálok, aztán örömmel konstatálom, hogy az 1000 és az 500 ft-os polc közt is van (a nyitónaphoz képest) átjárás, így a már korábban begyűjtött recenziós és baráti példányok és az eddigi egyszem vétel (egy korábbi, de már egyre bosszantóbban hiányzó Jónás-kötet) mellé ma még szereztem két, pár nap alatt még akciósabbá váló könyvet. (Hogy ne sejtelmeskedjem túl a dolgot, íme a konkrétumok: Thomas Bernhard: Díjaim, Schein Gábor: Traditio – folytatás és árulás – a többi zsákmányról még mellékelek képet alább.) Megyek még egy kört, egyszerre örülök és nem is, hogy ezúttal nem jön szembe ismerős, pár kiadónál eleve ki sem nyitottak, köztük az idei Legbarátságosabb Stand (szubjektív) díját kapó (sokadjára is épp 15 éves) FISznél sem, kár, jó lett volna még egy jót beszélgetni.

” – Nem fog mind elférni a széken.” ” – Dehogynem.”

Hazaérés, gyors ebéd, gyors vásárlás, gyors látogatás a BTK-n és egy nagyon (nagyon és még inkább nagyon) rég hiányzó kávézás Horváth Ivánnal, aztán megint haza, majdnem két szemüveggel a fejemen indulok el és vissza a Vörösmartyra. Végre jó az idő, se meleg, se nap, de (egyelőre) még nincs eső, a Göncölszekér igen hangulatosan húzza (azaz épphogy nem, pengeti és fújja) a talpalávalót, mikor odaérek, épp egy Jászberényi-vers szól, de van még Kiss Judit Ágnes, Parti Nagy, Székely Szabolcs és a (zeneileg) legszebb: Kemény István, de (mint a zenekar egyik tagja mondja a felkonfban, “ha már elrakták szegényt, most meg ázik is”) felcsendül József Attila egy verse is. Közben találkozom az Apokrif-csapatból Gál Somával, akivel lényegében végigőrködtük ezt a hetet, bár nem volt ez olyan istenigazi őrség, inkább csak felszabadult járőrözés és mustrálás elegye, mégis komoly próbatétele egy (nem is olyan régi) barátságnak, hogy végig lehet-e csinálni egy közös könyvhetet. Lehet, jelentem, minden rendben.

Kapok a készletből már kifogyott Apokrif-példányokat, jól jönnek, szabályos viszketegség tör rám, ha nem teljes az itthoni repertoár (a tavaszi még mindig hiánycikk: kb egy hónapja elajándékoztam a szerkesztői példányomat). Befut közben Fráter Zoli is, fontos stratégiai dolgokat egyeztetünk, meg főleg rágyújtunk, beszélgetünk, észre se vesszük, de pompásan érezzük magunkat, holott minden ugyanaz, mint mindig és mindenhol, de a díszlet mégis más, a kulturális vérkeringés verőerében sodródunk éppen, körbe és körbe, míg be nem térünk a Fahéjba egy fröccsre. Majd még egyre és még egyre, mert megjön az eső, ami valljuk be, elmaradhatatlan könyvheti kellék és méltó zárás is – csak hazaérve szégyellem el magam, hogy én ennek itt könnyen örülök a Belváros közepén, de mint a tévéből kiderül, az ég országszerte leszakadt, nő az ár, míg engem az zavar, hogy rám is csöpög egy picit az utolsó slukkoknál, másoknak épp úszik el az otthonuk.

Mi azért boldogok vagyunk, vagy olyan boldogan szomorkásak, minden szép, elmosódott, csendes és meghitt, még a háttérben szóló, amúgy leginkább későőszi koraesti aláfestésre használatos Coldplay-lemez is. Zolival megbeszélünk még egy holnapi találkozót, Soma még ezen a héten a nyár egész hátralevő részére elutazik (azaz csak az én nézőpontomból el, neki haza), bőven előttünk még a nyár, de közben pontosan ezen a napon véget is ért. Holott épp ezzel kezdem a Semmelweis utcai asztalhoz leheveredvén, hogy ez a hülye könyvhét hogy megkavart, mert bár tegnap vasárnap volt, nekem az egész hétvége hétköznapi menetrend szerint alakult, s bár ma hétfő van, úgy érzem, most ér véget a hét. A könyvé mindenképpen. Idén élveztem talán a legkevésbé, mégis, már most hiányzik. S ha már ez szerelmeslevélnek indult, érjen is véget úgy, ahogy dukál, megvárlak, Könyvhét, gondolok rád és számolom a napokat, míg újra láthatlak. Nem felejtlek el.

Nyerges Gábor Ádám