Zelei Bori: hazafelé
Döngetünk hazafelé az úton. Hat órája jövünk, hat órája rakódik ránk a száraz sivatagi kosz. Hat órája hagytuk el a várost. Azóta egy benzinkút (– Tankolj meg! – Ne, még nem kell, elég lesz… – Tankolj meg!!! – Jó.), egy elhagyott benzinkút (– Látod?! Megmondtam. – Oké, főnök.), én csak egy órát vezetek, nem bírja a szemem a gomolygó port. A hajára egyenletesen rakódik a kosz, vörhenyessé fakul. Gondolom, az én arcom is téglaszínű már. Nem merem kifújni az orrom, egy merő sárcsimbók vagyok már belülről.
A látóhatáron vöröses fénycsík húzódik. A vihar – mondja. – Előveszed a térképet? Szó nélkül előveszem, szétterítem a térdemen. Köhögök. – Tessék. – Mennyi van még hátra? – Félúton járunk – mondom bizonytalanul. Rámnéz. Megfeszül. Megértette, hogy félek. Rábíztam magam, kérdés nélkül, mindig, de most, most félek. Honnan jövünk? Hová tartunk? Gyűlöli, ha a jövőre gondolok. Azt képzeli, el kell köteleződnie a jövőnek. Az én jövőmnek – tudom, hogy ezt gondolja. Pedig hat órája jövünk együtt csak ezen az úton, és hátra van még öt és fél, össze vagyunk zárva az autóban tizenegy és fél órán keresztül, izzadtak vagyunk és porosak, és nem előzi meg a verdát senki. Nincs is a közelben és a távolban senki.
Ő fél, én pedig felhúzom magam. Kiszállok – mondom magamban halkan. – Nem szállsz te sehova. Fújtat. Oldalra biccentem inkább a fejem, nézem a vöröslő csíkot a horizonton. Két óra múlva sötétedni kezd. Két óra múlva a vállamra teszi a kezét, megszorítja. Haza fogunk érni – a hangja lágy, mint a mélyülő éjszaka. Még egy órányi gurulás után meglátok egy lámpaoszlopot. Motel.
Nagy Nikoletta Anna: Arany
Minden folyik, rajtam át és keresztül. Csalfán szelíd fény ölel hajnali józanságra. Forró olaj sistereg bőrömre sebjelet. Ismerlek jól, a lázas álmaimból és gyáván bújnék előled, de nem lehet, vársz rám és én elmegyek. Üres és tiszta hit ringatott, bódított mostanáig, de hívásodra már ébredek. A fájdalom önmagára eszmél, megszületek újra, minden sugaradban, mint az első, haragos üvöltés. Homok pereg lábam alatt bizonság helyett. Minden folyik, minden változik, s te ott izzol, ahol a végtelen metszi a most szikár valóját. Kicsi vagyok ellened, félek és reszketek. Az ismerős távolban, a minden út végén, halálos nyugalommal vársz rám. Nem sietsz. Te a csend vagy, a szótlan kézfogás, a vágy kergetése, a céltalan tomboló révület kelyhe, az örökké változó, a mindent mozgató. Te vagy a vihar szeme, a szélből szőtt tölcsér, a pusztítás, s én hozzád készülök. Felöltöm a jelent, és terheim magam mögött hagyva, meztelen indulok feléd. Átadom mindazt, ami vagyok, a titkaim és félelmeim sorát, mert minden kontúr és korlát feloldódik benned. Bár messze vagy és nagyságod felfoghatatlan, melled menedékébe rejtesz, és néma szavakkal, karok nélküli öleléssel csitítasz. Ébren álmodom. Álmomban szívem a tiéd lesz, apró kamráiba rejtőzöl a világ elől, és ezernyi érre szakadva áradsz szét bennem, hogy testemben bújva egy legyél velem, hogy a magad képére formálj. Egymás sorsává leszünk. Egy pillanat az idő tengelyén, hogy a te és én értelmétől fosztva semmivé lesz. Csak megtörténik. Vérem oltja szomjad, erőmből építed magad, menyegzőnk dísze dús arany, a vérbe oltott nagy mű, fényed az anyag ölébe zárva.
Várunk mindenkit a II. Ambient hangfestésű felolvasóesten és fotóvetítésen az Attention Alkotóműhelyben május 30-án, 19 órától! További információkat itt kaphattok:
https://www.facebook.com/events/516379555091683/?fref=ts avagy doragabriella@gmail.com.
Apokrif Online 