Urbán Kata prózái (online megjelenés)

Dinnye, Apám

Dinnye

„… A szülinapomra fél dinnyét küldött nekem a kórházból, nagynéném hozta a dinnyét, letette, sírt. Mondta hogy: anyu meghalt…
… Nem értettem mi az, hogy meghalt a mamám, de aznap azért sokszor sírtam…
… A halál, ahogy egy gyerek felfogja – a félelmetes változás, a felismerés: többé hát nem küld dinnyét…”

Sötét időszak jött azután. Hosszú és nagyon fájdalmas folyamat volt elhinni az elmúlást. Csak majd’ egy évvel később kezdtem gyászolni őt, amikor már nagyapám is követte őt. Sötét időszak volt az akkori, Irma és a testvérei sírva elhajtogatták szüleik ruháit, harmadolták az edényeket, az ágyneműket, a virágokat, a bútorokat, és saját használat alá vették, a házat és a szőlőt eladták, mindezt olyan hatásosan és rövid idő alatt – úgy éreztem semmim sem maradt. Sötét időszak volt az akkori, és lassan lefogytam.

Változás… Mikor még régen, egy születésnapomon sóvárogva bámultam fél dinnyét.
Változás… Mikor először belebizseregtem a gondolatba, milyen szép Viki mikor leveszi a sapkáját, és hosszú, halványszínű ujjaival végigsimítja arcába omló hullámos haját.
Változás… Mikor egy októberi este abba kellett hagynom a tusolást, mert Gyigyó pasijának anyja nem hagyta abba a csörgetést.
Változás…
„A busz, aminek a seggében nyomorogtunk, tömve volt, mintha minden pesti most akarna elszökni bűzös betonbörtönéből. Ott ácsorogtunk akkor hátul, Gyigyó, Hugi meg én, és a másfél órás út alatt egy szót sem váltottunk egymással. Apámnál voltunk és a nőjénél, először, és utoljára.”

Apám

Apám negyvenes, kopaszodó, kedves arcú ember. Sokat dolgozik, szereti az állatokat, és szeret hangosan rockot hallgatni. Apám sokat eszik, különösen szereti a banánt és a húsételeket. Apám a családunkban egy helyére nem illő elem, apám a rokonságban betolakodó, de legjobb esetben is „furcsa”. Apám elviselendő gyanús alak vagy tizenöt évig, egész a megcsalós botrányig. Ekkor apám szörnnyé torzulását az egész rokonság mint rég megjósolt, mindig is tudottat veszi. Béla furcsa. Béla szörny. Bélát a rokonság a legjobb esetben is gyanúsnak tartja, s Irmára Bélát a szerintük kiválók mindig rá is olvassák. Például hogy apám szereti az italt. És „tudod jól te is Irma, hogy Béla kifordul magából, ha lerészegedik”.
Mikor apám lerészegedik a tizenöt év alatt, sokszor mennünk kell. Nővéremmel nagyok leszünk majd, de most még kicsik vagyunk, mikor Hupikék Törpikékes hátizsákba pakoljuk a legókészletet, én a mecsiket, ő a barbit, a hozzá illő barbiruhákat, aztán később a tanszereket, menni kell. Többször visszük a papagájt is, el innen. Hangos veszekedés, Irma indulna, apám az ajtó elé áll. Én anyám elé, apám rám lép. Sírok. Így volt? Újra és újra lejátszom magamban, igen, volt ilyen is.

Hiszen mikor Bélára rájön az ihatnék, kifordul magából. Ordibál és rugdos. Nem üt soha, de ijesztő. Ilyenkor napokig a dinnyét küldő mamámnál, Juliannánál és a velem íjat készítő papámnál, Lajosnál lakunk anyával és Gyigyóval. Ezeknek az alkalmaknak hugi még nem részese, sok év van köztünk, és amúgy is, drága rokonok, miután hugi megszületik, Béla már nem iszik úgy. De ekkor még kifordul magából, ezért menni kell mamához, aki később, halála előtt majd a dinnyét küldi, s ha megyünk, és épp nyár van, sokszor van nála behűtve dinnye. Mamáéknak a Duna-parton van a házuk, fehérre van meszelve, a kapuja zöld és az ablakkeret sárga. Finom mamaszag van. Tetszik, egyáltalán nem rossz, hogy menni kell; izgalmas és vendégeskedős. Papa íjat készít velem, lejárunk a Dunára kavicsokat dobálni, a pincében titokban megnyalhatom a borospohár szélét, és nem szólnak rám, hogy minden alkalommal két kupac kagylót meg csigát meg kavicsot összegyűjtök, én… örülök, ha megyünk. nagyon szeretek itt.
…

Apám részeg, biciklizni akar. A csomagtartóra ültet, felszáll, eldől. Fekszünk a földön, alma és a fája. Bőgök. Biztos nagyon fáj, és kicsi is vagyok még.

Béla nem rossz, apám – szeretem. Béla simogatja a hasam, mikor beteg vagyok, Béla huginak vicces, kitalált mesét mesél, és szilveszterkor Beatles-bulit csinál, mikor még kicsik vagyunk, Gyigyónak és nekem. Béla ritkán van velünk, Béla csak aludni jár haza, Béla nem is ismer, Béla folyton dolgozik. Béla folyton dolgozik, de Béla miattunk dolgozik folyton. Béla furcsa, de egyikünk sem kiváló.
Béla a családunkban olyan, mint valami betolakodó, oda nem illő elem, vagy tizenöt évig, aztán elmegy, és sokáig nem beszélünk róla. És a családból csak egy kicsit hiányzik.

Változás…
Béla kiöltözve, ing rajta és arcszesz, a konyhában éppen most pürévé keveri a krumplit. Béla mamuszt visel, és közömbös témákat feszeget.
Társadalmi életed kielégítő? Ezt akkor hallom tőle először, viccesnek találom, megjegyzem. Később sűrűn kérdez így, megszokom. Aztán már nem vicces, unom. Ma már sűrűbben találkozunk, már nem kérdez így.
De Béla most még mamuszt visel. Mamuszt visel Béla, tehát, ing rajta és arcszesz, a konyhában a krumplit pürévé keveri és közömbös témákat feszeget. Érdeklődik: Van elég fátok? A választ talán meg se hallja.

Kulturált, zöld övezetben lakik Béla egy idegen idős nénénél, Béla albérletbe költözik miután nőjétől végre menni akar, Béla mikor huszonöt vagyok már szobát bérel, Béla egy idős nénivel lakik egy nagyon magas, nagyon szürke tömb x-edik emeletén. Nem tudom hová nyílik a kilátás. A szobája tiszta, rendes, ízléses. Nem hív oda, de így mondja, de előtte még.
Kulturált, zöld övezetben lakik Béla a nőjével, Béla a nőjéhez költözik miután tőlünk végre mennie kell, Béla több évig lakik majd még a nőjével együtt, Béla a nőjével lakik egy nagyon magas, nagyon szürke tömb x+8-adik emeletén. A lakásról rálátni az autópályára. A lakás tiszta, rendes, ízléses. Odahív, és ilyennek látom, de utána aztán.
Béla és a nő a pár év alatt meggyűlölik egymást, mire huszonöt leszek, és nevet kéne adnom Béla nőjének, Béla és a nő már nem tudnak egymásról, így a nő most név nélkül marad.

Változás…
Apám az ebéd idején a konyhában segédkezik, most épp pürévé keveri a krumplit. Ahogy a baltához, ásóhoz szokott ujjak tésztát szűrtek, majd elmossák az edényt – ezt most látom tőle először, érdekesnek találom, megjegyzem. Később már mindig magának főz, megszokom.
Béla nője most épp a nagy, pesti életről mesél, meg hogy apámmal teniszezni, kártyázni járnak. Fájdalmasnak érzem, próbálom meg nem jegyezni. Később sűrűn eszembe jut, megszokom. Aztán már nem fáj úgy.

… leszállunk a buszról, hazasétálunk. Este cetlit találok Gyigyó íróasztalán: „bűneimhez: fáj apu boldogsága”

„A busz, amivel apámtól végre hazajöttünk tömve volt, mintha minden pesti most akarna elszökni bűzös betonbörtönéből. Ott ácsorogtunk hátul, Gyigyó, Hugi meg én, és a másfél órás út alatt egy szót sem váltottunk egymással. Kavargó szürke, Pestszagú gondolatok. Változás…”