Aki sokat markol, keveset fog

Tárlat: A meztelen férfi, Ludwig Múzeum, Budapest

Gyenis Tibor: Hommage à Ana Mendieta, 1999, forrás: http://www.ludwigmuseum.hu/images/low/848_14636-p.jpg

A Ludwig Múzeum A meztelen férfi című tárlatáról szólva szükségét érzem, hogy először is rendet vágjak a péniszek sűrűjében és áttekintsem mindazt, ami a szemérmetlen tárlaton rejtve marad. Nem szerepelnek ázsiai testek, s az arab, a latin vagy a fekete férfiak, ha fel is tűnnek a tárlaton, már a nyugati formanyelv pózaiban. Némileg nagyvonalúan, de kijelenthetjük, hogy az európai (gyökerű) ábrázoló művészet, illetve az ebben a hagyományban fogant avantgárd és posztmodern eszközeivel felvázolt nyugati férfi meztelen testéhez lesz szerencsénk. A lehetőségek tárháza így is kimeríthetetlennek tűnik, a látogató joggal reméli tehát, hogy a kaland végén eszébe sem jut majd mindezt hiányként felróni.

A kiállítás nyolc tematikus egység (Akt; Női tekintet; A tabu; Fájdalom; Hős, anti-hős; Metamorfózisok; A vágy tárgya; Új Ádám) köré csoportosítva tekinti át a férfiakt, s rajta keresztül a férfi identitás változásait. A kurátorok viszont láthatóan nem akartak lemondani valamiféle történeti szempont felmutatásáról sem, hiszen hangsúlyozzák, hogy a művek a századfordulótól a közelmúltig datálható korszakot ölelik fel. A kissé eklektikus szándékot szemléletesen képezi le az első terem is: Lakner László Önarckép önkioldóval című olajképe a kitárulkozás és az elleplezés kontrasztjával játszik, a meztelen test és a napszemüveg mögött rejtőzködő tekintet kérdésessé teszik az azonosíthatóságot, a fénykép látványát imitáló festői technika apró, szándékos megbicsaklásai pedig a festészetnek a fotó tömeges elterjedése utáni öndefiníciós kényszerére reflektálnak. A szemközti falon kapott helyet Spencer Tunick a düsseldorfi Kunst Palastban készült sorozatának egy darabja, amely klasszikus – itt a fotó hátterében látható Schrimer-tájképen szereplő hegy formájára frappánsan rímelő – háromszög kompozícióba rendezett csupasz férfitesteket rögzít. A kendőzetlen emberi testnek (a kép készültekor, a Kunst Palastban), illetve dokumentatív, esztétizáló vagy tárgyiasító ábrázolásainak (itt, a Ludwigban, Tunick fotója által) a közösségi terekben való megjelenése komplex problémákat vet fel. Különösen igaz ez a múzeumban, ahol a múlandó, időbe vetett sejthalmaz látványának konzerválása, reprezentálása és (például most, a Ludwigban) tematikus vizsgálata zajlik. Szintén az első teremben helyeztek el egy Pierre et Gilles-munkát, az Adonisz halálát. A mitológiában jártasak az elhalálozás kellemetlennek tűnő következményével járó vaddisznó-affér ellenére tudhatják, hogy amikor a „görög szépfiú” éppen halottnak tűnik, akkor Perszephoné ágyában múlatja az időt. A fotóra sem árt egy szikrányi gyanakvással tekinteni, hiába vet ránk lábremegtető pillantást az antik(izáló) aranykeretből a különös férfi. A portré nyilvánvalóan túl van a giccs összes elképzelhető definíciójának határain: a klasszikus, tökéletesen szimmetrikus kompozíció; a frontális pozíciónak köszönhetően hiánytalanul feltáruló, funkcióját vesztett, lehengerlő férfiszépség; a halál felett győzedelmeskedő megváltó ikonográfiájának elmaradhatatlan kellékeit, az adoráló angyalokat helyettesítő csontvázak; és a kétes lebujok csillogó, kék növénydekorációja mind tevékenyen hozzájárulnak a vizuális sokkterápiához. Az Adonisz halála mégis tökéletes felütés, mivel az előbb felsoroltak ellenére a kifosztott, nyíltan homoszexuális ikon paradox módon ismét elkezd memento moriként működni.

Lakner László: Önarckép önkioldóval, 1970, forrás: http://www.balkon.hu/balkon05_01/images/onarckep.jpg

A nagyon erős ízelítőt rövid összefoglaló követi a férfiakt klasszikus modern művészetben betöltött szerepéről. Az Új Ádám címmel illetett tematikus blokk kaleidoszkópszerűen villant fel egy-egy pillanatképet a 20. század első feléből – és ebben nincs sok köszönet. Tihanyi Lajos komplementer színnel, téglavörössel fest fürdőző fiúkat a mélyzöld tájba, Ferenczy Károly képének hátterét egészen síkszerűvé teszi az alkonyi homály, a sötétségből dereng elő a három férfitest, a finom valőrök szinte elemelik őket a vízfelület által kettéosztott, mégis egynemű, lazúros estéből. Inkább a festői nyelv, mint a téma megújítása teszi izgalmassá e képeket, ezen pedig az sem segít, hogy a magyarázó szöveg szerint: „Ferenczy Károly nagybányai hangulatfestészetében a férfi aktok a késői korszakának tükrében újraértelmezhetők.” Nehéz valódi információként tekinteni ezekre az elharapott félmondatokra. Hiába érezzük, hogy fontos összefüggések rejlenek mögöttük, de ebben a formában inkább tekinthetők a kurátorok ottfelejtett lábjegyzeteinek, mint egy feszes, jól működő vezérszöveg szerves részének. A két világháború közti időszak testkultúrájának dokumentumai – fotók Madzsar Alice iskolájából, a Bauhaus tagjairól és a később radikalizálódó Hans Surén könyve – izgalmas fragmentumok lehetnének, de itt nem tudnak többet mondani annál, hogy a 20. század első felében is mozogtak az emberek.

Szabó Benke Róbert: Cunyi Yashi, 2003, forrás: http://indafoto.hu/lengyelorszagma/image/8505459-a28ff4ea

A Metamorfózisok blokknak szintén nem tesz jót a történeti és a tematikus szempont versengése. Mintha groteszk licitbe torkollott volna az átváltozások reflektálatlan felsorolása: a férfi nem csak a butoh táncos és a Káma Szútra-illusztráció furcsa kombinációjává képes transzformálódni (Szabó Benke Róbert: Cunyi Yashi), hanem olyan nővé, aki férfi külsővel él (Zbigniew Libera: Valaki más). Sőt, maszkulin jegyeit megőrizve Daphnévá, majd erénye védelmében babérfává is változhat (Gyenis Tibor fotója az Hommage à Ana Mendieta sorozatból). Koncz András önarcképeiről bőven volna mit mondani: milyen közvetítőkön keresztül jelent meg a hetvenes évek magyar avantgárdjában a beöltözés, a biológiai és társadalmi nem elkendőzésének, felülírásának gondolata? Hogyan viszonyult a Kádár-korszak társadalma a „deviancia” ilyesféle formáihoz? Érthető, ha jelen kiállítás keretei között nincs lehetőség ilyen kérdések feszegetésére, ám Koncz művének bemutatását minden bizonnyal a történeti szempont indokolhatta – a Ludwig azon természetes törekvésén túl, hogy saját műveit minél több kontextusban megjelenítse. Viszont a művész metamorfózisa önmagában sajnos nehezen képes átlépni a látogató ingerküszöbét. Az Önarcképek nem működnek igazán egy olyan korszakban, ahol az androgün modell, Andrej Pejic törékeny szőke menyasszonyként vonul végig a Rosa Clará kifutóján, és a Gaultier divatház plakátján a ma már tabudöntögetőnek aligha nevezhető leszbikus csók lesz ismét provokatívvá annak köszönhetően, hogy az egyik szőke istennő férfi.

Ha már szóba került, a popkultúrát és a divatipar közegét David Lachapelle A híresség tündöklése című munkája, Richard Avendon fotói és Anne Leibovitz Keith Haringről készült portréja képviselik, és bár erre a négy műre tényleg nem lehet panasz, azért bőven maradt hiányérzetem. Haring testére saját motívumait festették fel – a rikító jelek paradox, Pop Shopra tervezett mimikrije ez. A flaubert-i mondatra hajaz a gesztus: „Bovaryné én vagyok.” (Az absztrakció és figurativitás határán ingadozó, játékos, fehér alapon fekete vonalrend pedig én – vágja rá az amerikai kolléga.) Lachapelle sztárja tigrises alsónadrágban feszít, miközben a friss újság főcímére mutat: „Terhes lett a 300 éves múmia.” Van egy tippünk, hogy kinek sikerült ezt összehozni. Avendon Rudolf Nurejevről készült fotója tökéletes ellenpontja a Mapplethorpe-féle esztétizálásnak. Néztem már az orosz szólistát egy fél éjszakán át táncolni a Youtube-on; tudom, hogy zseni; tudom, hogy disszidálása után egész életében attól rettegett, hogy meggyilkolja a KGB; tudom, hogy a férfiakat szerette, de meztelensége és nemtörődöm tekintete olyan lehengerlő látvány, hogy nem lehet a fejedelmi testre nem az érzéki vágy tárgyként tekinteni.

Annie Leibovitz: Keith Haring, 1986, forrás: http://thesnapassembly.com/
Richard Avedon: Rudolf Nurejev, 1961, forrás: http://fondationfrances.com/artiste/avedon-richard.html

Egy férfiaktról szóló tárlaton elkerülhetetlen a maszkulin testre vetett női pillantás vizsgálata. A tekintet végső soron a hatalomgyakorlás ártatlannak tűnő válfaja. Ahogy arra a Guerilla Girls kollektíva is rámutatott, a nők századokon keresztül csak a tekintet tárgyaként bizonyulhattak megőrzésre méltónak, kerülhettek be a múzeumi térbe. A meztelen férfi kurátorai igyekeznek a számot adni a női tekintet sokszínűségéről: a klasszikus aktpozícióban, a Borsos Józseftől vagy Matisse-tól is jól ismert, szinte tapinthatóan érzéki szöveten heverő ideál (Sylvia Sleigh), a kiszolgáltatott, feltárulkozó fekete férfi (Marlene Dumas: Férfi szépség) kontrasztjaként szolgál. Az egyébként lenyűgöző Louise Bourgeois kissé beleszürkül a mezőnybe a nagyvonalú, gyengéd gesztussal, az arra képtelen férfi test áldott állapotban való ábrázolásával. Katarzyna Kozyra hamamszerűen installált Férfi fürdője azzal a szomorú tanulsággal szolgál a nőknek, mint a fiúknak a kamaszkor hajnalán a bizalmaskodó kérdésekre kapott kiábrándító válaszok: ahogy a kamaszlányok pizsamapartiján, úgy a gőzben sem történik semmi érdekes.

Sylvia Sleigh: Császári akt: Paul Rosano, 1975, forrás: http://24.media.tumblr.com/tumblr_me0gaeRKXa1r6mabzo1_500.jpg

A női tekintet mellett a kívülálló, a művészet territóriumán túl lakozó hétköznapi ember nézőpontja is megmutatkozik egy pillanatra. Keserue Zsolt Oldáskényszer című videójában négy középosztálybeli, értelmiségi férfi a családterápia keretei közt zajló beszélgetését hallgatja végig a négy feleség. A hatásvadász kezdet után – megtudjuk, mért is jó kurvákat „levarrni” – a klasszikus családmodell megváltozásának hatásairól osztják meg tapasztalataikat a férfiak. A felvetések önmagukban izgalmasak, viszont a dramaturgiai megoldás olyan monológgá olvasztja össze azokat, amelyhez a testbeszédet a nők – kamera által véletlenszerűen rögzített – gesztusai szolgáltatják. Ez a módszer biztosítja számukra a jelen szituáció keretei között elképzelhető maximális anonimitást, ám nagyon megnehezíti a néző számára az érzelmi azonosulást, hiszen a történetek megszűnnek egyedi drámák lenni. Nehéz más tanulságot levonni azon kívül, hogy nem csak a boldog családok boldogsága, de a boldogtalanok boldogtalansága is végtelenül egyforma.

A kiállítás legnagyobb erősségét azok a pillanatok jelentették számomra, amikor a művek kiszakadhattak a tárlat szövetéből, és a szerteágazó, heterogén szempontok olykor kissé stréber reprezentálása helyett önfeledten beszélgetni, vitatkozni, szemtelenkedni kezdhettek egymással. Utiz Béla Toborzásának pátoszát például Major János vallomása árnyalja. Major története megérteti velünk, hogy a férfiúi hiúság sebei a történelmi sérelmek okozta fájdalmon és szégyenérzeten is túlmutatnak. A két, fél évszázadnyi különbséggel Bécsben dolgozó művész, Egon Schiele és Rudolf Schwarzkogler találkozása is felejthetetlen pillanat: az egyik a durva vonalrajzzal, a másik késsel, de egyforma indulattal rontanak neki a testnek. Anna Jermolaewa pár másodperces videóján egy merev pénisz kapcsolja fel-le a villanyt, a kamera csak a lényegre koncentrál, az erekció tulajdonosa kívül rekedt a képmezőn. Amennyire vicces a látvány első pillantásra, a másodikra annyira mellbevágó. A szeretkezés gyönyört szerző, repetitív, ki-be-ki-be mozdulatsora a kontextusból – a női testből (vagy a férfiből, ha épp úgy tetszik) – kiszakítva üressé, céltalanná és jóvátehetetlenül tragikomikussá válik. Azonnal Lakner Antal Munkaállomás című tárlatára emlékeztet, ahol a tévékapcsoló-nyomkodás, érintőképernyő-tapogatás funkcionális gesztusai szakadtak el a hozzájuk tartozó használati tárgyaktól, s mutálódtak bizarr tornamutatvánnyá.

Igaz, hogy A meztelen férfin voltak olyan művek, amelyek a nem rájuk szabott kontextus áldozatai lettek – a fentebb említett Koncz-portrén kívül Valie Export Cuttingjáért is vérzett a szívem –, s a nagyotmondás minősített esetei sem maradtak ki: Bogdan Vladuta meztelen egyetemi demonstrációjáról készült fotósorozatát és a hozzá tartozó, a művésztől származó magyarázó szöveget például nagyon szeretném elfelejteni. Viszont sikerült érvényt szerezni a pucér férfiakra vetett, az elszánt műértőhöz illő analitikus tekintetnek, megőrizték azt a komolykodó allűrré való degradálódástól. És ez a tárlat minden hibája ellenére elismerésre méltó eredmény.

Gucsa Magdolna

A kiállítás 2013. június 30-ig tekinthető meg a budapesti Ludwig Múzeumban.

1 Comment

  1. Köszönöm!
    Igazán kiváló írás. Mentes az egy mondaton belüli szóismétlésektől, a frázisoktól, ami egyes írásokról nem mondható el. Szakmai ám mégis közérthető nyelvvel bír. És ami a legfontosabb, képes megragadni az olvasó figyelmét. Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s