Képek mindenkiről (beszámoló)

Vagány Históriák, házigazda: Juhász Anna; ötletgazdák: Nagy Márta Júlia, Bach Máté; Műcsarnok, 2013. április 11.

Öröm volt látni, öröm volt hallani mindazt, amit a Vagány históriák második évadának megnyitója nyújtott.

Az esemény talán legnagyobb érdeme az, hogy az öt órán keresztül tartó program hosszú időtartama ellenére sem fulladt unalomba vagy érdektelenségbe: Bach Máté fotósorozatának bemutatóját sikerült változatos, érdekes élménnyé tenni. A már meglévő ötven íróportré további harminckét darabbal bővült, s ebből az alkalomból a két művészeti ág – a fotó és az irodalom – együttműködését a bemutatón más társművészetek szerepeltetése is hangsúlyossá tette. A zene, a tűztánc és az előadóművészet egyaránt képviseltette magát.

A György Péter vezette első kerekasztal beszélgetés lendületes kezdésnek bizonyult. Márkus András, Nyáry Krisztián és Hegyi Balázs irodalom és család viszonyáról és viszonylatairól beszélgettek. Bár a résztvevők felidéztek néhány kedélyes családi, gyermekkori emléket, szerencsére ez az eszmecsere nem torkollott végeláthatatlan familiáris sztorizásba. Hegyi Balázs mesélt ugyan első csodaélményéről, a sötét fürdőszobában pislákoló egyetlen karácsonyfaégőről, és megtudhattuk azt is, hogy miként lett György Péter örökre eltiltva a testnevelés óráktól, de a felmerülő kérdések mélyebb vizekre eveztek: idővel az irodalom, a kultúra fontos dilemmái kerültek napirendre.

A kulcsszó a magától értetődőség volt. Magától értetődő a család, amibe beleszülettünk, magától értetődő a nyelv, amelyben nevelkedtünk, magától értetődő az otthon, a haza, amely körülvesz bennünket. A beszélgetés során ennek a magától értetődőségnek a megbomlása tematizálódott, azok a határhelyzetek, amelyek magukkal hozzák a kívülről történő rápillantás fordulatát.

A nyelv otthonszerűségének gondolatára reflektálva Márkus András mesélt a magyarság és a magyar nyelv romániai helyzetéről. Szavaiból egy olyan nyelvi közösség képe, rajzolódott ki, amelyben „mind a két fél arra vágyik, hogy legyen valami közös”. Ennek jegyében nemrég elindult egy internetes kezdeményezés, amely rajzok segítségével ismerteti meg a románokkal a magyar nyelv karakterét. A bundás kenyér, a térdkalács és társaik nagy népszerűségnek örvendenek a román fiatalok körében. A magyar nyelvben rejlő humorról irodalmunk humorára terelődött a szó. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy ezt nem kezeljük a helyén, nem szentelünk például kellő figyelmet Babits Mihály vagy Móricz Zsigmond humorának.

A nyelvi humor, a nyelvi képszerűség gondolata a továbbiakban – Nyáry Krisztián szavával – a „nyelvfürdő”, a slam poetry felé terelt a figyelmet. „A slam poetry úgy járja be Európát, mint a kommunizmus kísértete egykoron” – mondta György Péter, aki a demokratikus kultúra lényegességére hívta fel a figyelmet. Az erdélyi és a magyarországi slam poetryről beszélgetve a következő képlet formálódott meg: a slam poetry szórakoztató célzatú, „slamben csak az dönt, hogy a nép szeret vagy nem szeret” (Márkus A.), ez pedig politikai, nemzetstratégiai jelentőséget ad neki. A kerekasztal beszélgetés végkicsengése szerint a slam poetry kihozta az költészetet az emberek közé. György Péter szerint ugyanazt mutatja meg, amivel Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyve is meglepte az irodalomról gondolkodókat: azt, hogy az irodalom nemcsak a Múzeum körút 4. III. emeletének birtoka.

A második, kevésbé sikerült kerekasztal beszélgetés témája az irodalom terápia funkciója volt. Sajnos a moderátor, Pethő Anita, olykor kissé zavaros kérdésfeltevéseivel nem tudta szerencsés mederbe terelni a beszélgetést, de talán a választott témakör sem volt igazán inspiráló. Hiszen Terék Anna, Acsai Roland, Szabó Imola Julianna és Neszlár Sándor nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az irodalom terápia jellegének, noha nem vitatták, hogy bizonyos esetekben egy-egy szöveg valóban jótékonyan hat az olvasók pszichés állapotára.

A Tabiti Tűztánc Kollektíva szívet melengető előadása után sor került az est fénypontjára, Bach Máté fotóinak vetítésére. A képek és a Fekete Réka Thália, illetve Horváth Kristóf „Színész Bob” előadásában hallható versek láthatóan mély benyomást tettek a közönségre, amit csak fokozott a kiváló zenei aláfestés. Bach Máté fotóin az írók ezúttal egy-egy családtagjukkal, hozzájuk közel álló személlyel szerepelnek. A vetítés jelentőségteljes hallgatások, és a terem sötétjéből feltörő kacagások sajátos egymásutánja volt, a látott és a hallott művészi produktumok pedig egymással folyamatos és termékeny párbeszédben álltak. Juhász Anna, Nagy Márta Júlia, Bach Máté és a Vagány históriák többi közreműködőjének erőfeszítései végső soron ezekben a pillanatokban érték el céljukat, ezek voltak azok a momentumok, amelyekért mindenképpen megérte dolgozniuk.

Megérte, hiszen a Vagány históriák nem csupán egy fotósorozat vagy egy jól sikerült, egyszerre komoly és lezser rendezvénykomplexum. A Vagány históriáknak üzenete van, jobb, ha mielőbb átvesszük. Az irodalom itt van. Az irodalom hozzánk szól.

                                                          Tóth Anikó