Kisgyerekkoromban, épp harminc évvel ezelőtt gyalog tettem meg a másfél-két kilométeres utat oda-vissza a csillaghegyi iskolámba. A hosszú út során egy rövid utcán is végigmentem, ez volt a Halász Gábor utca. Akkoriban nem tudtam, kicsoda Halász Gábor, az akkori irodalomóráinkon nem esett szó róla, ahogyan a későbbieken sem. Gellérit olvasva, kutatva, búvárolva jutottam el végül Halász Gáborhoz.
Manapság is gyakran megfordulok Csillaghegy főutcáján, a Mátyás király úton. Az ebből nyíló Halász Gábor utca sarkán, az új utcatáblán csak ennyi áll: Halász utca. Ironizálhatnék rajta, mégsem teszem. Én úgy harcolhatok a szellemi erózió ellen, hogy leírom: nem, nem, kedves barátaim, ez az utcanév nem a dunai halászokról, hanem a Nyugat egykori kritikusáról emlékezik meg. Arról a kritikusról, aki száz kritikát, elemzést, esszét közölt a Nyugatban. És ez bizony nem kis teljesítmény.
A Nyugat számai fellelhetők az interneten, így jutottam hozzá én is Halász Gábor szövegeihez. Száz írásból kirajzolódik az író arcképe, megismerhető egy ízlés, egy szemlélet. Vitatkozhatunk vele, ahogyan gyakran én is, de ez nem baj, hiszen ez azt jelenti, hogy legalább foglalkozunk a tárggyal. Meglepő, hogy Halász Gábor a jövendöléseivel, az ítéleteivel mennyire alulmarad a mai kor irodalmi ízlésével szemben. Megjósolja a mágikus elem eltűnését, noha manapág épp a mágikus realizmus az egyik legsikeresebb irányzat. „A Dosztojevszkij-hatás meg fog kopni, ellenben Tolsztoj, a tolsztoji monumentalitás, a tolsztoji világteremtés egyre jobban előtérbe kerül” – írja, és ma már láthatjuk, hogy tévedett: Tolsztoj mellett Dosztojevszkijt is ugyanúgy újra és újra elolvassuk. Werfelt piedesztálra emeli Halász Gábor, és bár Werfel könyvei ma is ott vannak minden polgári család könyvespolcán, mégis legfeljebb csak portörléskor kerülnek elő. De ne legyünk igazságtalanok: Halász Gábornak vannak telitalálatai is. Az elsők között van, akik Proustot elismeri, és aki legalább olyan lelkesen fogadta Gyergyai (akkor újnak számító) Proust-fordítását, mint ahogy ma örülünk a hiányzó részek Jancsó Júlia-féle fordításának, illetve várjuk az első három kötet új fordítására. Mindezek mellett Halász Gábor nagyon szépen ír Thomas Mannról is. Konzervativizmusának és vérmérsékletének a realizmus felel meg legjobban, érthető, hogy rátalált a nagy polgári író művére. Halász nem kedveli a Joyce-os kísérletezést, a Dosztojevszkij-féle mágikus elemet, a kiérlelt művet szereti, ami a valóság talaján áll, de amiben a szerző mesterségbeli tudása révén messzire jut. És Thomas Mann műve ilyen: betetőzése a realizmusnak. „Mann miszticizmusa nem irracionális a szó ma divatos jelentésében és nem racionális az elavult, lapos, mindent megmagyarázás értelmében, hanem reális. A gondolkodó figyelmével, a művész kegyeletével nézi az örök mítoszt, lélektani jellegét, történeti lényegét próbálja megragadni és a regényíró önzésével használja fel saját műfaji céljaira.”, írja Halász Gábor a József-regényről. Ennél pontosabban nehéz megfogalmazni Thomas Mann ars poeticáját.
Csillaghegyi vagyok, de Óbuda a szomszédos városrészünk. Ide jártam gimnáziumba, jól ismerem az utcáit, a házait. Kedvelem a régi Óbudáról szóló könyveket, fotókat, tudom, hol volt Krúdy törzshelye, Gulyás Miklós: Óbudai utcák című kis kötetéből tudom, hogy hogyan éltek itt a harmincas, negyvenes években, tudom, hogy hol lakott Gelléri, és Halász Gábor: az Amfiteátrum közelében, a Selmeci utcában. Jártam ott, de a legnagyobb szomorúságomra a Selmeci utcában egyetlen tábla sem jelzi az irodalomtörténeti helyeket. Halász Gábor büszkén vallotta, hogy óbudai, hogy a római, a német-zsidó-magyar kultúra örököse, erről tanúskodik a Vázlat Óbudáról című írása, ami nekem, mint helyi lakosnak, a legérdekesebb a Nyugat-ban megjelent cikkei közül.
Rövid, pontos, rendkívül élvezetes szöveg. Átsüt rajta az óbudai szülött, a kultúrhistorikus szeretete, ahogy a tárgya felé fordul. Várostörténetet ír irodalmi igénnyel: a római utakról, hideg-meleg fürdőhelyiségekről mesél, említi Veli bég török fürdőjét, Zichy-grófok barokk uralmát és még sok mást. A legnagyobb csoda, amikor beleírja magát is a szövegbe, amikor Remetehegyen, gyerekként, egy anyóka tejjel kínálta, majd megmutatta neki a honfoglaló Árpád sírját. Mondatait olvasva mi is ott vagyunk vele, mi is kortyoljuk a friss tejet, látjuk a fejedelem sírját rejtő barlangnyílást.
Amikor Halász Gábor e sorokat írta a harmincas évek közepén, Óbuda girbe-görbe utcás, kiskocsmákkal teli, falusias, elmaradott városrész volt, mégis: Krúdy városa. De Krúdy ekkor már két éve halott; Gellérinek még szűk tíz év jut. Tíz év alatt nem változik semmi, de utána 1950-ben megépül az Árpád híd (Sztálin híd néven adják át), aztán eltűnnek a kis utcák, a régi házak, helyén lakótelep emelkedik. Halász Gábor ezt nem érhette meg: származása miatt a nyilasok kényszermunkára hurcolták el, 1945-ben a balfi munkatáborban halt meg, ahogy Gelléri Andor Endre és Szerb Antal is.
Szirmai Péter
Apokrif Online 