A perui beszélő – Vargas Llosa világa (esszé)

Mikor Juan Carlos Onettit egy interjúban megkérdezték, hogy mi történt a fogsorával, a kínos kérdésre, tőle szokatlan humorral azt válaszolta: odaajándékoztam Mario Vargas Llosának. A történetet maga a nagy Mario meséli el az Utazás a fikció birodalmába című, Onettiről szóló könyvében, melynél szórakoztatóbb esszét nehezen tudok elképzelni. Vargas Llosa, a jóvágású latin-amerikai író, hetvenévesen (a fogsoros történet idején Onetti volt hetven) egy remek monográfiában emlékezik meg a nagy elődről, bemutatva, hogy leginkább egy vérbeli regényíró képes tudományos eszmefuttatásoktól mentes, mégis irodalmilag helytálló, olvasmányos értekező prózát írni – és ebben kétségtelenül a mi Szerb Antalunkra hasonlít.

Mario Vargas Llosa a perui Arequipában született 1936-ban. Középiskolai tanulmányait egy limai katonaiskolában végezte. Míg az ötvenes-hatvanas években például Buenos Airesben már kiépült az irodalmi intézményrendszer, addig Peruban mindez gyerekcipőben járt: irodalmi területen gyakorlatilag nem lehetett érvényesülni. Nem csoda, hogy Vargas Llosa az egyetemet 1959-ben, Madridban végezte el, s még ez évben, oly sok latin-amerikaihoz hasonlóan, Párizsba költözött.

Már első regénye, az 1962-ben megjelent A város és a kutyák elhozta számára a nemzetközi elismerést. A regény anyaga önéletrajzi ihletésű: katonaiskolai negatív élményeit dolgozta fel benne, akárcsak a mi Ottlikunk. Következő könyvei, a Zöld palota (1966) és a Négy óra a Catedralban (1969) a prózatechnikai kísérletezés jegyében fogantak, majd a nyolcvanas években, az egyszerűbb formák felé fordulva a szerző elhagyta a bonyolult elbeszélői megoldásokat, ezáltal prózája letisztultabbá vált. Ez, véleményem szerint, inkább használt Vargas Llosának, mint ártott. Nála a történet, a miliő sokkal érdekesebb, mint a nyelv, vagy a narrációs technika. Vargas Llosa vérbeli realista regényíró, igazi történetmesélő, és a mágikus realizmushoz semmi köze. A latin-amerikai valóságot írja le rendkívül pontos, de egyszerű nyelven.

Vargas Llosa-val, mi magyarok, szerencsések vagyunk: művei a hatvanas évektől kezdve folyamatosan jelen vannak a magyar könyvpiacon. A kétezres évek közepén kezdődött műveinek egységes formában történő kiadása: az egyes könyvek elején az író által felettébb kedvelt Egon Schiele rajzaival, hátulján pedig az író fényképével.

Ez idő tájt, ebből a kiadásból került kezembe első könyve, az 1959-ben publikált Kölykök című elbeszéléskötet. Mindig vonzódtam a rövidebb irodalmi formákhoz, nagy írók novellásköteteit élvezettel lapozgatom: kíváncsi vagyok, hogyan tömörítik, hogyan fogalmazzák meg a lényeget 10-15 oldalban. Nem kellett csalódnom, noha kissé meglepődtem: a borítón lévő, joviális Mario-fotóhoz képest meglehetősen zord novellák sorakoznak a kötetben. A főnökök című, diáklázadásról szóló történet szerepelhetne akár egy ízig-vérig európai író könyvében is, ha nem lenne benne keselyű, embereket megőrjítő nap, valamint egy folyó, melyben egész évben csak egy hónapra van víz. A következő késeléses novella már igazi latin-vérről tanúskodik: az öldöklés értelmetlen, de elkerülhetetlen. A vérfagyasztóan realista leírásokba a történet vége felé beékelődik egy csodás szakasz, ami már a nagy Vargas Llosát mutatja: „Nem tudtuk már, nem fogjuk megtudni soha, hogy mióta voltak összefonódva abban a rángatózó sokszögben, nem tudtuk megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, melyik kar adja azokat a csapásokat, melyikük torkából szakadnak fel azok a visszhangzó ordítások, de sokszor láttuk a levegőben felvillanni, remegve az ég felé kúszni, és az árnyékban lent, oldalt villogni a meztelen pengéket, amelyek sebesen, ragyogva eltűntek és felbukkantak, beleolvadtak az éjszakába, majd felcikáztak, mint valami varázsos látomás.” E pár költői sor által a párbaj a lét harcává transzponálódik. Az öcs, a Vasárnapi történet, A látogató című novellákkal folytatva az olvasást, a nagy előd, Juan Rulfo szelleme sejlik fel: szikár, rövid mondatok, kegyetlenség a sivár, dél-amerikai földön, ahol olcsó az élet, ahol mindenki áldozat. A látogatóban az idős Merceditas asszonyt megkínozzák, kínzóját, a Jamaikait, aki azért érkezett Merceditas asszony házába, hogy Numát, az asszony fiát, szabadságáért cserébe feladja, feltehetőleg a jövőben megölik az erdőben bujdosó szökevények, Numa barátai; aztán Numát vélhetően kivégzik, stb. stb. A nagypapa című kis remek egy Cortázar-ra hajazó félelmetes horror, míg a legutolsó, a leghosszabb lélegzetvételű, Kölykök című elbeszélésben Cuellar nemi szervét leharapja egy kutya; innentől követi az elbeszélő a társai által immár Fütyikének nevezett fiú nevetségesen-tragikus életét egészen a többiek, a Kölykök házasságáig. A főnökök mindenképpen a híres A város és a kutyák című regény előképének tekinthető, de ez, ahogyan a többi elbeszélés is, önmagában megálló, remek darab.

Persze, a Kölykök című első kötet óta sok idő eltelt, ma már Mario Vargas Llosa a latin-amerikai irodalom egyik legfényesebb csillaga, 2010 irodalmi Nobel-díjasa. Nevét együtt emlegetik Julio Cortázar, Carlos Fuentes, és García Márquez nevével, ők alkotják az úgynevezett latin-amerikai „boom” legszűkebb körét, akikre a spanyol-amerikai kontinensen, a hatvanas években a leginkább felfigyelt a világ, és akik segítettek időben visszafelé haladni az újdonságra kiéhezett nyugatnak, felfedezni számos más világirodalmi szintű írót, kitágítva ezzel a „boom” íróinak körét (pl. Carpentier, Rulfo).

Vargas Llosa ismert közéleti személyiség is, kérdezik aktuálpolitikai kérdésekről, legyen az az Izrael–Palesztina konfliktus, vagy Fujimori perui elnök működése és jogsértései (ennek kapcsán érdemes megjegyezünk, hogy Vargas Llosa maga is megpróbálkozott a politikai pályával, 1990-ben indult a perui elnökválasztáson, de szerencsére alulmaradt a japán származású Fujimorival szemben, s így megmaradt írónak: nekünk, olvasóknak), de egyben utazó kulturális nagykövet, könyvfesztiválok főszereplője. 1998-ban Scholz László, egyik fordítója készített vele, a régi ismeretségre való tekintettel, baráti hangú riportot. A kötetlen beszélgetés során szó esett ars poeticáról, inspirációkról, képzőművészetről (Schiele, Klimt, Kokoschka), a perui írók marginalizált helyzetéről, világnézetről, európaiságáról. Arra a kérdésre, hogy tudatosan kettőzi-e meg oly gyakran szereplőit, azt válaszolta: „Ezen nem gondolkodtam még el; azt mondanám, hogy nem tudatos megoldásról van itt szó, hanem valami mélyebb dologról, amit magam sem látok tisztán. Talán az az emberi – tehát nem csak regényhősre jellemző tulajdonság – lehet rá a magyarázat, hogy elégedetlenek vagyunk a körülményeinkkel, azzal, hogy nem lehetünk többek, mások, mint amik vagyunk. Azt hiszem, épp ezért találtuk ki az irodalmat, a fikciót, hogy a valóságos lényünkön túlléphessünk, hogy megkettőzzük, megsokszorozzuk magunkat a képzelet szülte hősökben: a fikció révén osztozunk az életükön, tapasztalataikkal saját magunkat gazdagítjuk, hiszen a fikció elvarázsol bennünket, kiragad a zárt világunkból, és arra ösztönöz, hogy valós élményként éljük meg az irodalmi élményeket.”

Azt hiszem, pontosan fogalmaz. Az irodalomról, hogy miért olvasok, miért írok, nagyjából ugyanazt gondolom, mint ő.

Szirmai Péter

Felhasznált irodalom:

Mario Vargas Llosa: Kölykök (1959 – Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyűs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967, 2004, Európa Könyvkiadó, Budapest)

Mario Vargas Llosa: Utazás a fikció birodalmába – Juan Carlos Onetti világa (2008 – El viaje a la ficción – El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010, Európa Könyvkiadó, Budapest)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s