„Mert az ember csaknem mindent kibír […] semmi sem marad örökké rejtve, bármily mélyre ásta is a feledés.”- az 1934-ben íródott, mindeddig sohasem publikált, ám Örkény István születésének 100. évfordulójára a Palatinus Kiadó által megjelentetett Április első fejezetének idézett gondolatai nem csupán a még gyermek főszereplő, Kapu Kristóf és német nevelőnője, Erna kettős viszonyát jellemzi – akár a folyamatos emlékezéssel, belső újraéléssel késleltetett, lassan kibontakozó regényszüzsé balsejtelmű mottója is lehetne. Kristóf egy ideggyógyintézetbe vonul vissza pihenni, melyről csak annyit tudunk meg, hogy a svájci határ közelében lokalizálható: nem is a helyszín, a belső utazás lesz a hangsúlyos: az intézet egyik orvosával folytatott beszélgetés és feleségének levele nyomán arra kell ráébrednie a főhősnek, hogy házasságában az örökké érzett „fal” oka nem más, minthogy ő és Zsófia (a feleség) testvérek.
A rendkívüli „sokféleségből” összeszőtt szöveg ezen fordulata talán a populáris irodalom tragikus szerelmi történeteire hajaz, de Kristóf menekülése az intézetből szerencsére megmenti a regényt attól, hogy esetleg közhelyesen pesszimista befejezéssel záruljon. A hirtelen jött szökési ötlet egyfajta katartikus megtisztulás, valami új kezdetét sejteti a történet folyamán mindeddig beszűkült tudattal, a múltjában és emlékeiben vegetáló főszereplő számára, nem nélkülözve azonban némi groteszk felhangot: a záróképben meztelenül Svájc és Germaine, a gyerekkori szerelem felé futó Kristófról nem nehéz elhinni, hogy éppen egy ideggyógyintézetből szabadulva igyekszik haladni a gyógyulás és a történet folyamán mindvégig áhított szabadság irányába.
Kétségkívül pozitívum, hogy változatos elemekből összeszőtt szöveggel van dolgunk – azonban ez néhol minőségi veszélyt jelent. Ahogy a regény utószavában, a Szubjektív jegyzetekben a szerző özvegye, Radnóti Zsuzsa is megjegyzi, „sok helyen túlrészletezett, túlbeszélt, ritmusában változó” szöveggel van dolgunk. Különösen igaz ez a regény nagyobbik részét kitevő gyermekkori visszaemlékezésekre, gondolati kitérőkre, lélektani okfejtésekre. Nem átgondoltan szerkesztett történetvezetés benyomását kelti, hogy néhol már a korábban elhangzott emlékek (érdemleges, új mozzanatok hozzáadása nélkül) ismétlődnek meg: például az Ernára és Germaine-re való visszagondolás a Weimannak elmondott élettörténet során Kristóf szájából is elhangzik. Igaz ugyan, hogy Kristóf helyenként értékeli is a múltban történteket, a Weiman szobájában elmondott történetek alapján azonban már az anyáról és az apáról is számos információ kiderül, amelyet a regény elején, a gyermekkori történet narrátori elbeszélése során nem olvashattunk. Mind az anya, mind az apa alakja meseszerű, eltúlzott és a gyermek Kristóf szemléletét tükrözi: „Apa jókor kelt reggel, kilenckor lóra pattant és nekivágott a világnak, Timbuktu, Fez vagy Damaszkusz irányában. Csak este tért meg, elfáradva és éhesen […] ruháján még a távoli világrészek foszlányai tapadtak és körme alatt forró égövi pillék aranyló hímporát hozta. Úgy érkezett, mint Marco Polo jött napkeletről.” Az anya nevének csengése is különös jelentőséggel bír Kristóf számára (leánykori nevén Brokát Klementinnek hívják), és természetesen ő sem „mindennapi” figura: „Az asztalok és székek, órák és üvegek, huzatok és edények valósággal igényt tartottak anya kezére, s ha anya nagy ritkán elutazott a városba […] a tárgyak föllázadtak és apró-cseprő kihagyásokkal tüntettek anya távolléte ellen […] megszokták anyát, s már nem tudtak meglenni nélküle […] valami nehezen érzékelhető kisugárzás, ami anya testéből áradt […] betöltötte a lakást a hosszú évtizedek alatt.” A Kristóf életében fontos szerepet betöltő nők alakjában is van valami mitikus jelleg, ami nem mentes az „idegességét” kezeltető főszereplő élénk képzeletének túlzó színezéseitől: sokáig úgy gondolja, Zsófia félelmetes mértékű szépsége az, ami a korlátozó falat meghúzza kapcsolatukban. Ennek leírásában már vaskosan megjelenik a szórakoztató igény, az irónia és a későbbi örkényi groteszk nyomai: „…láttam Ciprusban egy ifjút, aki ájultan esett össze, mert Zsófia véletlenül ránézett, és emlékszem egy távírászra […] aki találkozott vele a sétafedélzeten, belezuhant a tengerbe, és ottveszett […] kik meglátták őt […] hazasiettek, a pamlagra vetették magukat és a párnát rágták, míg meg nem döglöttek […] még az állatok is hódolnak neki; kölyökkutyák futnak lábához, az udvaron utánaballagnak a tehenek, kezére szuszognak és bőréhez nyomják rózsaszín, nedves orrukat”. A Germaine-nel való kamaszkori találkozás lányalakja szinte nem evilági jelenség: egy antik bukolikus képet, egy görög pásztorjátékot idéz a jelenet.
A szereplők a fentieknek megfelelően egyoldalúan ábrázolt, „a lélek opálos ködéből” az emlékezés útján fel-felbukkanó meseszerű figurák. A szülőkön és a szerelmeken kívül ugyanezen mondható el az intézet két különböző szemléletmódot és gyakorlatot képviselő orvosáról: a szinte mindenki által szélsőségesen gyűlölt Fritzről és a köztiszteletnek örvendő Weimanról. Utóbbi különös, esszészerű okfejtést ad Kristófnak egészség és betegség elhatárolásának kérdéséről, melynek szentenciaszerű összefoglalásaként a következőt mondja: „betegség, az nincs.” Az ő felfogása az orvos szerepéről a betegség lefolyásában és betegséghasonlata jól illeszkedik az abszurd örkényi világba: „a betegség […] a szerelemhez hasonlít; csak az lesz beteg, aki nem akar egészséges lenni […] vannak itt is szomorú esetek, mikor az ember nem talál rá az igazi, az egyedül üdvözítő kórra, és köszvény helyett vérhast vagy álomkórt szerez magának; ez éppen olyan leverő, mint a viszonzatlan szerelem. De akinek szerencséje volt és megtalálta, amit keresett, a neki való zsábát, a hozzá illő váltólázat […] azt csaknem irigyelni kell.” Groteszk jegyeket mutat természetesen az intézet betegeinek ábrázolása, amint az ebédlőasztalnál látjuk őket, egyikük csak pépeset eszik, ugyanis hiányérzete van, másikuk csak répát eszik, van aki semmit sem ebédel, mert utál rágni, van, aki az asztal alatt ül ebédidőben, hogy ne érjenek el hozzá a világ kísértései. Az egyik intézeti lakó, Benedek szavaiban emellett az I. világháború traumája is megjelenik: „Aki átélt egy háborút, az mindenképpen sebesült, még akkor is, ha maga se tud róla, még akkor is, ha csecsemő volt, míg háború dúlt a világban. A háború a legsötétebb borzalom, s hullámai végtelen távolságra gyűrűznek”. Kristóf egyik fejezetnyitó álmában pedig tökéletes boldogság honol a világon, s ennek része, hogy az emberek már semmire sem emlékeznek a háborúból.
Jó szövegszervező ötlet, hogy a regényfejezetek címei kivétel nélkül olyan női nevek, amelyeket a Kristóf életében (hosszabb vagy rövidebb epizódok erejéig) különös jelentőséggel bíró nőszemélyek viselnek. A Kristóf név jelentése (’Krisztust hordozó’) olyan ponton nyer értelmet, amely a későbbiekre nézve kifejezetten kihasználatlan és esetleges eleme a történetnek, ugyanis az egyik ideggyógyintézeti kezelt (az egyetlen, aki nem gyűlöli Dr. Fritzet az intézet lakói közül), a buzgón vallásos Mrs. Tavistock gyóntatása kapcsán megtudjuk, hogy főszereplőnk pap. Ennek ellenére inkább az ő tulajdonsága a gyónás, a vallás művelete a cselekmény folyamán, különösebb magyarázatot nem találunk, ami választ adna arra, miért ezt a foglalkozást választotta a szerző szereplőjének.
Több olyan szervezőelemet figyelhetünk meg a regényben, amelyre a többnyire egyoldalúan ábrázolt szereplőkkel ellentétben egyfajta kettősség, önmagával nem azonosság jellemző. Ez mondható el a történet elején hosszasan, mélylélektani alapossággal ábrázolt Erna-Kristóf viszonyról; Kristóf gyűlöli nevelőnőjét, a felnőttek hazugságokkal megmételyezett világának cinkosát látja benne, azonban cseperedésével, életkorának előrehaladásával egyre inkább elfojtja ezt az elsődleges érzelmet: „…ennek a gyűlöletnek nem volt szüksége szavakra, ahhoz túlságosan mélyről jött. Gyűlöletük tettekben nyilvánult, mint mind a nagy és nemes érzelmek, s az évek múltával minden cselekvésük a gyűlölet jegyében született.” Az este, a lefekvés ideje, a közös ima azonban mindennap közel hozza őket egymáshoz, viszont ilyenkor nem Erna mesél, hanem Kristóf osztja meg vele heroikus, mesés történeteit, amelyeknek ő a győzedelmes, ünnepelt főszereplője. Csak felnőtt korában jön rá, hogy valójában Erna volt első szerelme.
Maga az intézet is kettős érzelmeket kelt Kristófban változékony lelkiállapotának megfelelően: az itt tapasztalt szagok egyrészt az egészségre, másrészt a halálra emlékeztetik őt, és betegnek érzi ugyan magát, de vidám. A nyelvi szinten jelen levő kettősség gondolata folyton visszatér a regényben, Kristóf már gyermekkorában azt érzékeli, hogy a szavak nem mindig azt jelentik, amit, hézagot érez szó és fogalom között, és később is feltűnnek olyan megjegyzések, amelyek arra utalnak, hogy a puszta szó mi mindent nem jelez, nem fed le.
Számomra a regény legnagyobb és legfőbb erényei az állandóan jelenlevő, elemien eredeti hasonlatok, melyek sok helyen kifejezetten líraivá teszik a szöveget. Véleményem szerint stilárisan ezek éltetik és teszik egyedivé az életmű e korai darabját, cáfolva a cselekmény imént idézett gondolatát, hogy a szó sohasem lehet elég érzékletes – alkonyat idején például „a tárgyak elveszítik kontúrjaikat, lazán és puhán keverednek a levegőbe, mint oldódó cukorkockák a teába” vagy „A délután elmúlik, lomhán és hidegen kúszik tova, akár egy nyálkás hernyó a falevélen”, Kristóf Germaine-nel való találkozása idején pedig a fiatal lány alakjának leírása szintén páratlanul találó: „a lepkét Kristóf elé nyújtotta, olyan közvetlen bájjal, ahogyan egy bennszülött leány a déltengeri szigeten partra szálló tengerésznek fölkínálja élete díszeit, és mosolygó ártatlansággal tengeri kagylót, virágot és banánt hoz neki”.
Sohasem egyszerű választ adnunk arra a kérdésre, hogy helyes-e megjelentetni egy olyan szöveget, amelyet szerzője nem kívánt publikálni, sőt, még csak nem is emlegetett, és talán nem is tartozik legkiforrottabb darabjai közé. Mindenesetre úgy gondolom, az Április esetében helyes volt az olvasóközönség elé tárni e sok helyen kiegyensúlyozatlan, talán nem egyenletes gonddal megszerkesztett, de nyelvileg igen gazdag, és a későbbi Örkény által képviselt ironikus, abszurd jegyeket már magán viselő szöveget, melynek szórakoztató rétege alatt érződik a lélektaniság ihlette komoly mélység és a sokrétű hagyományból összeolvadt szerves gondolatvilág. Tragikus és komikus, könnyed és komolykodó nem maradéktalanul zökkenőmentes, de ínyenc elegye ez a korai szöveg.
Páji Gréta
(Örkény István: Április, Palatinus Kiadó, Budapest, 2012)
Apokrif Online 