Lángoló Mexikó – Rulfo világa (esszé)

Mindig is kedveltem az olyan szerzőket, akik írói œuvre-jüket egy-két kötetbe foglalják, kerülik a felesleges nyilvánosságot (pl. Ottlik); ide tartozik a nagy latin-amerikai boom-mal, a hetvenes évek végén művével hazánkba is eljutott, Cortázarral egykorú, mexikói Juan Rulfo is, kinek vékony kis kötetét, a Pedro Páramo/Lángoló síkságot 2007 novemberében találtam meg az egyik Múzeum körúti antikváriumban.

Szeretem rendszerben látni az irodalmat; tudom, egy életmű szinte sosem áll egyedül, egy író gyakran egy újabb kapcsolódási pont valahová, valakihez, s a nyomozás végén ott a kész csillagtérkép a hatások és ellentétek rajzolatával – ennél szerintem nincs izgalmasabb. Valahogy így jutottam el a hazánkban és a világ többi részén egyaránt sztár státuszba emelt García Márquez-től Rulfo-ig, aki nélkül a Száz év magány nem készülhetett volna el, vagy legalábbis nem ilyen formában, ahogyan most olvasható.

Utánanéztem: Juan Rulfo-ról a hetvenes évek óta nem is lehetett hallani, pedig a mexikói író, novellista, a spanyol-amerikai irodalom egyik leginkább megbecsült szerzője. Juan Rulfo 1917-ben, Sayula-ban, Jalisco tartományban született földbirtokos családban. Kisgyerekként átélte a mexikói forradalmat (1910-1920) és az un. cristero lázadást[1]. Apját és két nagybátyját megölték, anyját szívroham vitte el. Rulfo családja pénzügyileg tönkre ment. Mivel a kis Juan-t nem vállalta senki, kénytelen volt bevonulni a guadaljarai Luis Silva árvaházi iskolába (1928-1932). Az elemi és a középiskola után, Rulfo Mexikóvárosba költözött, ahol rövid ideig jogot tanult az Universidad Nacional Autónoma de México egyetemen, de folyamatos sztrájkok miatt kénytelen volt feladni a tanulmányait. Rulfo a következő két évtizedben mint köztisztviselő, bevándorlási ügynök dolgozott Mexikó-szerte. Az átélt borzalmak később dokumentum-szerű pontossággal jelennek meg műveiben.

Rulfo 1940 körül kezdett írni, de csak 36 évesen jelent meg első novelláskötete, a Lángoló síkság (El llano en llamas, 1953), amely tizenöt elbeszélést tartalmaz. Kiemelkedik közülük az önéletrajzi ihletésű ­ (Rulfo-nál sosem választható el az életrajz és a mű) ­ Mondd nekik, hogy ne öljenek meg! című darab. A történet a bosszúról szól, s meglehetősen egyszerű, de itt sokkal inkább a mély emberismereten, az ábrázolás pontosságán van a hangsúly, illetve Rulfo sajátos látásmódján – nála sosincs kímélet, sosincs feloldozás.

1953-ban kezdte írni a Pedro Páramo című regényt, melyet 1955-ben publikált. Az alig százoldalas kisregény mára a spanyol nyelvű irodalom klasszikusa, szerzőjének örökös helyet biztosít a latin-amerikai Pantheonban. Comala, ahol a cselekmény játszódik, a latin földrész éppolyan emblematikus helysége, akár a Száz év magányból ismert Macondo. Az elbeszélő, Juan Preciado, anyja utolsó kérésére annak szülőföldjére, Comalaba utazik, hogy megkeresse és elszámoltassa az apját, Pedro Páramo-t. Juan Preciado vízióiban Comalát halottak népesítik be, s mikor ő maga is meghal, az elbeszélést kizárólag a holtak nyugtalanul bolyongó lelke folytatja. A halálperspektíva révén még feszültebb a cselekmény: a holtak képtelenek a végső pihenésre, minduntalan az életben átélt emlékeket idézgetik.

A könyv már megjelenésekor óriási siker volt, az emberek magukra ismerhettek a szereplőkben: ezen a földrészen sem az életben, sem az élet után nem lehet megnyugvást lelni: „Olyan sok éve már, hogy nem emeltem fel a tekintetem a földről, hogy már el is felejtettem az eget. S ha meg is tettem volna, ugyan mit számítana? Az ég olyan magas, s a szememnek sincs már tekintete. Énnekem az is elég volt, ha tudtam, merre a föld. Meg aztán már nem is érdekelt, mióta Rentería atya azt mondta, hogy én sohasem ismerhetem meg az eget. Még távolról sem pillanthatom meg… A bűneim miatt. De ezt mégsem kellett volna mondania. Az élet amúgy is nehéz. Az emberben csak az tartja a lelket, hogy legalább halála után elkerülhet innét. De ha az ember előtt bezárják a kaput, s nem marad más út nyitva, csak a pokolra vezető, akkor jobb lett volna meg se születnie…”

Comala a latin-amerikai város mintája: „El akartam mondani neki, hogy minket az élet egyesített, az élet zárt össze, az élet állított egymás mellé bennünket. Olyan magányosan éltünk itt, egyedül mi laktunk itt. Valahogy csak be kellett népesíteni a falut.” E sorok után nem csoda, ha felrémlik García Márquez mitikus Macondo-ja; a hatás egyértelmű.

Meglepő módon két főművének kiadását követően Rulfo nem publikált több regényt. A hatvanas években egy második regényen is dolgozni kezdett, de elégedetlen volt vele, megsemmisítette. Miközben továbbra is köztisztviselőként dolgozott, írt pár forgatókönyvet, fotózott, utazásai során ilyen szemmel is vizsgálta Mexikót. 1962-ben a Nemzeti Fejlesztési Bizottság igazgatójává nevezték ki, amit élete végéig vezetett. A bizottság számos figyelemreméltó fotóalbumot adott ki Mexikóról, melyek hűen ábrázolták a mexikói nemzeti közösségek életét. 1986-ban, 68 évesen halt meg; erős dohányosként a tüdőrák végzett vele.

Szirmai Péter

Felhasznált irodalom:

Juan Rulfo: Pedro Páramo / Lángoló síkság (1955 – Pedro Páramo / 1953 – El llano en llamas) (Ford.: Belia Anna, Hargitai György, Kürti Pál, Európa Könyvkiadó, Bp, 1978)