A múlt héten két kiállítás is nyílt Így éltek ti címmel Budapesten. Az egyik Honoré Daumier (1808–1879) grafikáit mutatja be a Szépművészeti Múzeumban, a másik Faragó József (1866–1906) dualizmus kori Magyarországról készült karikatúráit tárja a közönség elé a Nemzeti Galériában. Szerzőnk a francia mestert kereste fel a Hősök terén.
A Szépművészeti Múzeum Daumier mintegy 600 litográfiáját, 150 fametszetét és négy rajzát őrzi, amelyeket a látogató csak ritkán böngészhet a papírmunkák fényérzékenysége miatt. A Kaposy Veronika rendezésében 1979-ben megvalósult monografikus tárlat után, ezúttal Gonda Zsuzsa vállalkozott arra, hogy 170 műtárgy segítségével áttekintést adjon a mester munkásságáról. A kiállítás apropót szolgáltatott az újonnan restaurált Daumier-művek bemutatására is.
A tárlat alcíme reflektál a közkeletű Daumier-képre. A név hallatán elsőként kevésbé a festő vagy a szobrász Daumier ugrik be, sokkal inkább a francia politikai karikatúra és a társadalmi szatíra kiemelkedő alkotója. Festményeit kortársai közül csak kevesen – igaz, köztük barbizoni festőbarátai – értékelték.[1] Recepciótörténete is összetett, az egyes nemzedékek más-más okokból sorolták a premodernitás képzőművészeti kánonába. A kortársai kitűnő memóriáját és élethű karikatúráit csodálták. A következő generáció a jellegzetes embertípusok, fiziognómiák, viseletek megörökítőjének tartotta.[2] Ma leginkább bravúros rajztudását, lapjainak vázlatszerű frissességét értékelik nagyra, noha tudható, hogy ezeket a munkákat a művész pusztán vázlatoknak tekintette, semmiképp sem titulálta volna őket befejezettnek.[3]
Rajzstílusát nagymértékben meghatározták a litográfia nyújtotta keretek, később pedig a gillotage technikája. „Daumier, a karikatúra Michelangelója”, „Daumier, a polgári társadalom belső ellentmondásainak érzéki megjelenítője” – jól ismert toposzok ezek.[4] Szintén közhely, hogy noha pellengérre állította a kis- és középpolgárságot, csúfolódásába jobbító szándék is vegyült. Ezért sokak szerint nem a démoni Goya, hanem inkább a három századdal korábban élt Bruegel szellemi rokona.[5] A 19. századi művész értékelését a Szépművészeti Múzeum is igyekszik formálni. A Hősök terén látható kiállításnak kimondott célja bebizonyítani, hogy a karikatúra és a magas művészet szembeállításának Daumier esetében nincs relevanciája. A kiállított grafikák meg is győztek erről.
Az egyszerre kronologikus és tematikus csoportosítás az 1830–1870 közötti időszakot öleli fel, kezdve a politikai karikatúráktól, a párizsi polgárság mindennapjain át, az Ókori történetek-sorozatig.[6] Becsületes kiállítás, exkluzív részletek nélkül. Az installálás nem mindig szerencsés: a magyarázó tablók barna színű szövege nehezen olvasható, és néhol nem egyértelműek a korszakhatárok sem. A művek csoportosítása viszont jól érzékelteti a művész stílusának változását: szembeszökő, ahogy a puha plasztikus formálást a kiállítás vége felé – a francia mester művészetének átalakulásához hasonlóan – a vonal elsődlegessége váltja fel. Daumier közel negyven évig dolgozott különböző napilapoknak, érthető módon a kiállított anyagban is túlsúlyba kerültek az illusztrációs munkák. Egy időben a fiatal művész rajzaihoz a frappáns szövegeket Balzac írta, akinek Comédie Humaine-jét ettől függetlenül is sokszor párhuzamba állították Daumier világával.[7]
A szűkölködés éveiben – például a cenzúrák ideje alatt, valamint 1860–1863 között, amikor nem dolgozhatott a Le Charivarinál – Daumier nem tudta eladni festményeit, ezért akvarelleket készített a módosabb megrendelőknek. Ilyen az a lavírozott krétarajz, a Cirkuszi kikiáltók is (1864–1865), amely egy Louvre-ban őrzött akvarell előtanulmánya. Daumier-t élete végéig foglalkoztatta a színház, a cirkusz és a vásári mutatványosok ambivalens világa. Különösképpen a városperemre szorult vándorkomédiások, bohócok érdekelték, akik a szemében a kitaszítottságot és a kötöttségektől mentes művészi szabadságot képviselték.[8] Egyes művein saját világát, Párizst, egyenesen theatrum mundiként jeleníti meg.
Téli vázlatok-sorozat, megjelent: Le Charivari, 1855
Miben áll a Szépművészeti Múzeum kiállításának jelentősége? Amellett, hogy a művészeti kánon egyik fontos mesteréről emlékezik meg, rámutat arra, hogy Daumier egyszerre klasszikus és modern alkotó. Klasszikus, hiszen a Louvre műveit tanulmányozva olyan példaképet választott magának, mint Rembrandt vagy Rubens. Noha egy sorozatban kifigurázta az ókori történeteket, valójában az antik szobrászat nagy tisztelője volt, kritikája pedig a megmerevedett akadémiai művészetnek szólt.[9] De művein számos jól ismert keresztény ikonográfiai megoldás is visszaköszön – így például Mária Magdolna koponyával (Humanista tudósnő…[10]), és a Sírbatétel a Rue Transnonain[11] esetében. Modernsége mellett is sorakoznak érvek, Daumier-t többen a realizmus és az impresszionizmus előfutárának tartják.[12] Nagy hatással volt rá Delacroix, és a romantikusokra jellemző módon látta és bírálta önmagát is.[13] Számos művére – ahogy később Degas munkáira is – jellemző a fotografikus képkivágat. Statikus, lényegre fókuszáló beállítás helyett dekomponál, és a mellékesnek tűnő pillanatnyi történésekre koncentrál. (Ilyen például a Fürdőzök-sorozat néhány lapja.) Ezen kívül egyike volt azoknak, akik először ábrázolták a modern nagyvárost. A szóban forgó évtizedekre eső Haussmann-féle városrendezés nyomán gyökeresen átalakult Párizs Daumier munkáinak fő motívumává lépett elő.[14] A város a látványos kirakatok és a voyeur kultúra helyszínévé vált, ahol az ember folyton ki volt téve egy-egy flâneur tekintetének. Ezzel függ össze, hogy a műbefogadás aktusát is többször feldolgozta – a budapesti időszaki tárlaton is látható több műértőkről, múzeumlátogatókról készült lap.
A Szépművészeti Múzeum 19. századi francia mesterek (Claude Monet, Vincent van Gogh, Gustave Moreau) életműveit gondozó sorozata egy újabb kiállítással igyekszik bemutatni a modern művészetet előkészítő forrongást. A Daumier-válogatás egyben a széria következő jelentős állomását, az október végén nyíló Paul Cézanne-tárlatot is felvezeti. Frappáns felütés az aix-i remete első önálló magyarországi kiállítása előtt.
Farkas Mariann
Az Honoré Daumier karikatúráiból válogató tárlat 2013. március 3-ig látható a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Irodalom:
Aradi Nóra: Daumier, Derkovits és utódaik. Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1968.
Adhémar, Jean: Honoré Daumier, Paris, Pierre Tisné, 1954.
Barzini, Luigi: L’opera pittorica completa di Daumier (Classici dell’arte), Milano, Rizzoli editore, 1971.
Farkas Zoltán: Honoré Daumier 1808–1879 (A művészet kiskönyvtára), Budapest, Képzőművészeti Alap, 1960.
Gonda Zsuzsa: „Cirkuszi kikiáltók”, 1864–65, in: Szépművészeti Múzeum. Remekművek ókortól napjainkig. 100 év, főszerk. Czére Andrea, Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2006.
Laran, Jean – Rosenthal, Léon: L’art de notre temps, Daumier, Paris, Librairie Centrale des Beaux-Arts, 1912.
Rabinovszky Máriusz: Daumier (Magyar művészeti könyvtár, 19-20), szerk. Bálint Jenő, Budapest, Amicus, 1927.
Rey, Robert: Daumier 16 reproductions des œuvres du peintre, Paris, Libraire Stock, 1923.
[1] Később a szakirodalom Daumier-t, mint festőt és szobrászt is elkezdte vizsgálni. Erről számol be például: Adhémar 1954, 83–85, 70.; Farkas 1960, 5.; Rabinovszky 1927, 12–14.; Rey 1923, 7.; Barzini 1971, 5. Baudelaire is mint karikaturistát emeli ki, noha ő a fekete-fehér rajzok üdeségét is megemlíti a Curiosités Esthétiques-ben.
[2] Rey 1923, 7. Így például a „krinolin” megörökítését, a Téli vázlatok sorozaton a Le Charivariban. Ezt az acélabroncsokból kialakított, harang alakú szoknyamerevítőt állítólag III. Napóleon felesége hozta divatba 1855 körül.
[3] Adhémar 1954, 80.
[4] Aradi 1968, 34.
[5] Ezzel ellenkező vélemény is létezik. Például Laran–Rosenthal, 1912, 86.
[6] A tárlat tagolása: Pályakezdés és politikai karikatúrák (1830–1835), A párizsi polgárság mindennapjai (1835–1848), Ókori történetek-sorozat (1841–1843), A második köztársaság egy republikánus szemével (1848–1852), A második császárság és a pálya utolsó évei (1852–1879), Karikaturisták Daumier korában.
[7] A korban megoszlottak a vélemények a képaláírás szükségességéről és szerepéről. Daumier pályatársa, Gavarni például saját maga fogalmazott szövegeket a képei alá. Philippon és Daumier ellenben azon a véleményen voltak, hogy a képnek önmagában is elég erősnek kell lennie.
[8] Erről bővebben: Gonda 2006, 131. Az Ermitázsban is őriznek hasonló kompozíciójú akvarellt. A törvényen kívüliséget, tragikomikusságot szimbolizálta számára Don Quijote alakja is.
[9] Például a Pygmalion vagy a Narcissus az Ókori történetek-sorozatból, 1842.
[10] Kékharisnya-sorozat, Le Charivari, 1844.
[11] L’Association mensuelle, 1834. április 15.
[12] A tárlaton főleg a derék polgárok-sorozat egy darabja él impresszionisztikus megoldásokkal (Harminc fokos hőségben boldog a polgár, ha kimehet a St. Germain erdőbe szunyókálni, a feleségével… és a többi „naplopóval”!, Le Charivari, 1847).
[13] Több művén saját magát és feleségét, Didine-t is megörökíti hálóruhában, tipikus kispolgárként. Így például a Hitvesi erkölcsök-sorozat egy lapján: Na, Didine, végre kitáncoltuk magunkat… (Le Charivari, 1842. július 21.)
[14] Aradi 1968, 78.
Apokrif Online 