Néző, kérünk, hibánkra most ne nézz! Így lesz az is, mi csonka még, egész.
– persze, hogy William Shakespeare –
Minden színház életében fontos és jófajta idegességgel járó jelenség a kötelező, évad eleji vérfrissítés. Vidékről a fővárosba, vagy éppen fordítva, „újoncként” egyetemről, stúdiós képzésről érkeznek színészek, új előadások új alapanyagai megannyi élménnyel a hátuk mögött, de legbelül annál több várakozással. Előfordulhat, hogy egyetlen produkcióra érkeznek vendégművésznek, vagy kicsit hosszabb távra, évadhosszos áthallgatásra. Az igazán megfelelő építőelemnek bizonyuló színész azonban legkésőbb az első főpróbahetén a falba illeszkedik, a premieren remekel, az azt követő bulin pedig egyetlen sörtől is szerelmet vall kollégáinak (és ők is neki!), s ezzel egy időben örökre elköteleződik új színháza és társai mellett.
Két teljes évadnyi társulati munka után úgy bizonyult, nem vagyok alkalmas tégla az aktuálisan építendő falhoz. E korábbi közösségben büszkén viseltem rendezőnői posztomat, első rendezésemmel pedig egy fiatal tehetségek számára kiírt pályázat nyerteseként a tőlem telhető legnagyobb alázattal tevékenykedtem tovább. Számos szövegkönyvvel a hátam mögött, egyetemi oktatóim kritikai véleménye mentén haladva, de teljes mértékben a magam kárán tanulva alakítottam ki saját munkamódszeremet. Második évadunk felénél már fél lábbal kint voltam a közösségből, rúgtam ki színészt, zúztam be szövegkönyvet, sírtam elmaradt próbáim idejében otthon, egyedül, de hosszú ideig tartott, míg beismertem magamnak is: a várt csodákon – ideiglenesen vagy végleg, nem tudni még – ideje lassan túllenni. Egyszerűbbek lettek az elrontott óráim, azelőtt buktam el második előadásommal, hogy megrendeztem volna, így eldöntöttem, nem várok tovább. Idei tavaszom szívmelengető pillanata volt a márciusban útjára indított versperformance-om nyomán keletkezett visszajelzéshullám. Nemcsak azok az alkotók mertek véleményezni, akikkel addig ilyen-olyan szinten kapcsolatban voltam, hanem azok is, akiket én csak versből ismertem, akik észjárását hosszúra nyúlt próbákon igyekeztünk megfejteni. Összességében ennek a produkciónak köszönhetem, hogy megmaradt színészeim a végletekig bíznak bennem, „Anya, milyenek voltunk?” kérdéssel lépnek le a színpadról, majd együtt végigtáncoljuk a közreműködő zenekar koncertjét és hajnalban utcazenélünk, mert a vonatot lekéstük. De kiszavalás nélkül nem kerültem volna közel ahhoz a társasághoz sem, akik ettől az évadtól maguk közé vesznek engem szerkesztői beosztásban.
Az Apokrif színház(kritika)i rovatának születése össznépi, örömteli esemény, sőt premier a javából. Azonban engedjétek meg nekem, hogy a vágyakkal, tervekkel teli kezdet mellett most, utoljára lezárásként is tekinthessek erre a pillanatra, mikor szemetek ehhez a gondolathoz ér. Itt ugyanis, ezekben a sorokban és -közeikben számomra teljesen új darab kezdődik. Nemcsak a szereposztás változik, mint eddig már sok alkalommal, nemcsak a díszletek vagy egy-egy fényjel. Új drámaíró érkezik az életembe, aki – ez „rossz” szokása – új karaktereket hoz magával. Lendületére rászokni, gondolatmenetét kiszámíthatóvá tanulni, vagy egész egyszerűen szavakat találni a vele való kommunikációhoz az én dolgom lesz. Nektek annyi munka jut, hogy bíztok bennem, hogy bízhassak magamban. Bízzak, hogy megtalálom azokat, akikben idegszál és gesztus velem azonos ritmusban ráng. Azokat, akik magától értetődő könnyűséggel kódolják a színpadon, a kis ürességben állók játékát. És nem utolsó sorban bízhassak abban, hogy a magántúrámon gondosan elpotyogtatott jeleim, az apró fehér kavicsok minden esetben visszavezetnek hozzátok.
Türelmetlen izgalommal üdvözöl minden jelenlegi és potenciális olvasót,
önjelölt anyadramaturgi minőségén felül ezentúl rovatvezetőként is,
Mihók Nóra Zsófia,
Budapest, 2012. szeptember
Apokrif Online 