A zavarba ejtőtől a zavaróig (könyvkritika)

Infantilis, banális és tele van csúnya, nő szájából illetlenül hangzó szavakkal. Kétségkívül vannak, akik ilyen és hasonló ítélettel teszik le Czapáry Veronika Anya kacag című első könyvét. Igen, lehet ezekkel a szavakkal is illetni, ám úgy gondolom, hogy éppen ezek miatt érdemes kicsit komolyabban foglalkozni vele.

Az Anya kacag naplóregény, amely egy feldolgozatlan traumákkal terhelt gyerekkorral bíró huszonéves nagyvárosi egyetemista lány, Viktória feljegyzéseiből áll össze. Az ezekből kibontakozó cselekmény tehát lényegében abból áll, hogy melyik este milyen szórakozóhelyre megy, ott milyen ismerősökkel találkozik, és hogy onnan kivel megy haza.

Zavarba ejtő az a banalitás, amivel mindezt magának feljegyezi, hiszen a történéseket sallangmentesen, mindenféle bugyuta eufemizmusok, negédes vagy patetikus érzelmi kirohanások nélkül írja le. Érdemes az olvasónak próbaképp a lehető legegyszerűbben, tőmondatokban lejegyezni magának, hogy mi történt vele a legutóbbi bulin vagy nagyobb családi összejövetelen – feltehetőleg hasonló hangnem fog visszaköszönni, mint Czapáry Veronika szövegében.

Ugyanakkor nem véletlen írtam két jelzőt: a banális mellett az infantilis is megállja a helyét. Ez a felnőtt, huszonéves nő legbelül tulajdonképpen kislány maradt, és mindazt, amit egyszerű mondatokban kifejez, ebből az érzelmileg éretlen nézőpontból jegyzi fel. Ő egy kislány, míg az aktuális szexuális partnerei a szemében a felnőttek világához tartoznak, akikkel szemben igyekszik szófogadó lenni, hogy cserébe kapjon valami emberi melegséget és szeretetet, illetve inkább csak annak illúzióját. Így aztán elfogadja azt is, mikor nem egy partnere bunkó módon hozzávágja, azért nem vagy normális nő, mert nem volt anyád. Igen, nem volt anyám, igen, így van, jön a válasz, de azért még ne taszíts el a testedtől, ne fossz meg a közelséged melegétől.

Mint ahogy sejthető, a regény központi témája a szexualitás, ám ellentétben a lelkes feminista dicshimnuszokkal, nem a szexualitás terén is emancipálódott nőről szóló forradalmi jelentőségű szöveg ez; nem a nőről, aki felrúgva a társadalmi kötöttségeket, szabadon kiéli vágyait. Egy torz személyiségű nő története ez a regény, akit apja már egészen kicsi korában molesztált, és aki megszokta, hogy a férfi előbb használja az ő testét, akár fájdalmat is okozva, és utána talán ad egy kis szeretetfélét is. Ezért ütősek Viktória azon megjegyzései, mint például „ […] tavaly minden héten vagy hónapban más pasim volt, és nagyon ment ez nekem, mert minden egyéjszakás kapcsolatom után akartak még velem járni.” (276.)

Ezért a néhány mondatért, ahogy disszonáns mivoltukkal kilógnak, kitörnek a szövegből, mindenképp érdemes a kötetet kézbe venni. Ám ha azt mondom, hogy érdemes vele foglalkozni, akkor azokat a jellemzőket is ki kell emelni, amelyekért azt kell mondjam, néhány pozitív vonása ellenére összességében az Anya kacag nem jó regény.

Egyrészt könnyen okozhat problémát az olvasó számára a sok férfinév és a hozzájuk tartozó események áradata. Nehezen eldönthető, az lenne-e normális, hogy az olvasó egyszerűen hagyja a tudatában összefolyni az eseményeket: lényegtelen-e, hogy Kelemen, Karcsi, Arnold, Norbi, René, Peti volt-e az, akivel épp Zalába utazott Viktória, vagy akivel napokig minden este ölelgették egymást (aztán mégsem lett a dologból semmi), vagy pedig igenis igyekezzen megjegyezni, ki kicsoda ebben a történetben? A regény háromnegyedét (de azt is megkockáztatnám, hogy a kétharmadát) magunk mögött hagyva tulajdonképpen teljesen beleveszünk a sok karakterbe, és Viktória utolsó néhány kalandjára már egyszerűen képtelenségnek tűnik emlékezni.

Ennél még problémásabbak azok a tipográfiailag is elkülönülő szövegbetétek, amelyek a gyermeki érzésvilágot, az anyával töltött időt és az anya hiányának feldolgozhatatlanságát írják le. Hogy kell a naplóbejegyzésekhez egy olyan szövegréteg is, amely mélységet ad az egész kötetnek, az nyilvánvaló, ugyanakkor nem feltétlenül ilyen formában kellett volna ennek megvalósulnia. Például itt is nehéz helyzetbe kerül az olvasó, hiszen nagyon nehéz megállapítani, végül is mi volt ennek a célja: kizárólag a gyermeki nézőpontba való belépés, vagy valami ennél nyitottabb, magának a felnőtt visszaemlékezésnek az aktusát is belevevő szempont? A leredukált gyermeki nézőpont kapcsán sok más mellett olyan elődöket, előképeket lehet említeni, mint  a Gyerekkor Nathalie Sarraute-tól vagy Rakovszky Zsuzsa A hullócsillag éve című regénye, ám ezekhez a művekhez képest nagyon kidolgozatlanok, rosszak és feleslegesek  a kötet fülszövegében álomszerű szövegbetéteknek  nevezett részek. Ha azonban tényleg álomleírásokként fogjuk fel őket, akkor viszont annak nem volt értelme, hogy a dőlt betűs szedéssel elkülönítsék őket, nyugodtan beleolvadhattak volna a felnőtt mindennapok szövegébe. Míg tehát szükségesek ezek a betétek a szöveg egészét tekintve, abban a formában, ahogy megvalósultak, nem lesz a kapcsolatuk feszültséggel teli, disszonáns a naplóbejegyzésekkel, vagyis meglétük végül mégiscsak értelmetlen lesz.

Zavarba ejtőnek neveztem a szövegben néhány mondatot, amelyek épp banalitásukban mutatják meg a mélyben húzódó tragédiákat. Nem szabad elfeledkezni azonban a zavaró mondatokról sem, amelyek problémásak, feleslegesek a szövegben, amelyek nem érzékeltetni, hanem értelmezni, magyarázni akarják az eseményeket; amelyek nem egy regénybe, hanem inkább egy esszébe, tanulmányba illenek, mint például: „Erre mondja azt Bálint Mihály, hogy a pszichoanalitikusak is azért nem kutatják őket, mert elmondhatatlanok.” (104) Ugyanígy, valószínűleg akkor kezd a regény unalmassá válni (nagyjából a férfinevek megjegyezhetetlenné válásának kezdetével), amikor egy pszichoanalitikus konferencián való részvételéről számol be Viktória. Csak néhány félmondat, de nagyon zavaró, hogy átszűrődik valamiféle szakmai nézőpont, elméleti jellegű mondanivaló, amivel az olvasó nem feltétlenül tud mit kezdeni, és így kellemetlen mellékíze lehet az alapvetően egy privát személy privát életét és érzésvilágát elmesélő történet olvasásának.

A történet pedig nem csak a már feleslegesnek tűnő utolsó egynegyede miatt, de a szöveg egészét tekintve sem áll össze kompakt, igazi regénnyé. Hiába az egyszerű mondatok, amelyekből felépül, összességében mégsem válik feszes egésszé, hanem kifejezetten szétfolyik, szétesik, és képtelen megfelelni az egyik nagyon fontos olvasói elvárásnak: a naplóformátum ellenére sem képes olvasóját bevonni saját világába.

Pethő Anita

(Czapáry Veronika: Anya kacag. Jelenkor, Pécs, 2012.) 

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s