Méltósággal a bizonytalanba (könyvkritika)

Schein Gábor tavalyi, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent verseskötete különös, nehéz játékot űz olvasójával, minthogy tulajdon címéből kiindulva egy olyan utazásra kényszerít, amelynek céljai bizonytalanok vagy jobban mondva: közvetlenül érzékelhetetlenek. A közvetettségből ugyanakkor nem következik az érzékelés hiánya, noha feszültséget indukál: mi ugyanis a megismerés mélyebb, metafizikusabb szintje után vágyakozunk. Az ellentmondás szembeötlő, de nem körüljárhatatlan. Azt gondolom, a kötet arra tesz kísérletet, hogy a sötéthez, a (nyelvben eleve rejlő) szemantikai homályhoz szinte szükségszerűen alkalmazkodva – ahogy a szenvedély is e keretek közé szorulva létezik – jusson el a paradoxon részleges feloldásáig, és így, intuitíve, egy másik (?) kód rendszeréig, a testhez.

A borító és a cím színvilágával érzékeny, ám korántsem megnyugtató összhangot teremt: egy simára borotvált hónaljú (feltehetőleg) férfi felső- és egy női alsótest leplezetlen részletei láthatóak a képen, majd ezek a részletek a hátlapon – amennyiben az szekvenciálisan értelmezhető az előlap folytatásaként – feloldódnak egymásban. A fotó számos asszociációnak teret enged: a hatalom hierarchikus (patriarchális) pozíciói éppúgy, mint az akt felénk fordított felsőtestének (fotólencséből kilógó, láthatatlan, de feltételezett) maszkulin arca, figyelme kiolvasható belőle, vagy akár – a férfi testének csupaszságából, szőrtelenségéből következően – egyfajta feminin jelleg is. A hiátusokat kitölteni vágyó késztetést a kép töredékessége indukálja, szinte provokatív módon. Ezt a provokációt vélem fölfedezni a már-már közhelyszerű fogalmakból építkező címben is. Sikerültsége ugyanis abban rejlik, hogy a kézenfekvőbb Éjszakai utazás helyett, elkerülvén a jelzős szerkezetet, a két főnév közé „csupán” egy vessző ékelődik, tehát a szerkezet a hagyományos alaptag-bővítmény szintagmatikus kereteit elmozdítva destabilizálja a felhasznált toposzokat, így késztetve továbbgondolásra az olvasót. A hiátussal természetesen nem kizárva, hanem bővítve az interpretációs lehetőségeket.

A három ciklusba osztott kötet formailag rendkívül heterogén szövegeket tartalmaz. A palettán az erősen lírai hangvételű, szinte dalszerű alkotásoktól a parabolaszerű prózaversekig egyaránt találunk példát. Ami a modalitást illeti, meglepően domináns a szövegek imperatívuszi hangoltsága. Ámde ez a hang intellektualitásával és a környezete felé mutatott mély empátiájával igazából egyedülállóan lírai, inkább kifordítja a parabola hagyományos retorikáját, mintsem megtámogatná azt. Az erre való igény véleményem szerint a versbeszélő azon belátásából és késztetéséből fakad, hogy életútjának fontos stációjaként tekint saját pozíciójára, mely voltaképpen egy középkorú férfié. Az ilyen típusú, számadó versek mögül megszólaló személyiség mégis hitelesen rajzolódik ki, alanyiságában is esztétikus, finom szimbolikával dolgozó ez a költészet. „Félidő van, kedvesem. A változás előtt / egy kis szünet. Ezek még könnyű percek. / Hátunk mögött régi esők beszélnek. / Hallgasd, és ne kérdezd, a koromszínű / ég alatt mi elől kell menekülünk, mint üres / utcákon a vízembernek.” A számvetés tematikája a lírai szubjektum számára lehetőséget nyújt az idő- és tér kategóriáinak átmeneti felfüggesztésére, és egy olyan kontemplatív attitűd kialakítására, amely ebben az átmenetiségben a versek megszólítottját egyrészt kívül helyezi saját magán, másrészt pedig épp ennek lehetetlenségére mutat rá. Minden beszéd egyszersmind belső is. A számvetés színre vitelében, konklúziójában pedig méltóság van. „És a végén ott az ébredés. Fölébredni amellett, akit szeretek.” A tárgyára fordított figyelem rezignált, visszafogott hangvétele egyúttal rendkívüli intenzitásról is tanúbizonyságot tesz. Az önkritikának egy szolid, tömörségében mégis élesen metsző típusa valósul itt meg. „És végre tudod, mi hiányzik. Nem a nagy / utazások. Nem az, hogy itt üljön veled / egy nő, akinek arcában a csalások völgyét / szemlélheted. Persze ez is. De előbb, hogy / megállítsd magadban azt a hanyatt-homlok  / menekülőt, akinek nem kellett egyetlen / puskalövés se, hogy harmincnyolc éve / meggyőzhetetlenül higgyen vereségében.”

Az ígért politikai-társadalmi dimenziók is fellelhetővé válnak, de – némiképp vitatkozva a kötet fülszövegével – hangsúlyoznám, hogy ezt az észrevételt nem kizárólag a második ciklus, a Túl a kordonokon darabjaihoz fűződően kellene megemlíteni. Ez a líra érzékenységénél fogva nem enged(het)i meg magának, hogy az „emberi egzisztencia belső tájai” kiszorítsák magukból, mintegy külön platformként tárgyalva, a közéletiséget. Noha általában elmondható: a költészetbe épített referenciapontok filológiai szolgalélekkel visszakövethetőek, jelenlétük felhasználható egy döntően fikciós élményeken alapuló líra (ha egyáltalán létezik ilyen) ellenérveként, ugyanakkor talán joggal követelhetnénk annak a perspektívának az érvényesítését, mely szerint az egyén saját létét társadalmi dimenziók határozzák meg, és módosítják folyamatosan. A szubjektum mikro- és makroszinten meghozott döntései között szétszálazhatatlan logikai kapcsolat, összefüggésrendszer van. Így lehet rá mód – ezt a szemléletbeli távolságot áthidalva, bejárva, leküzdve –, hogy a szeretett személyt és egy várost akár egymás mellé helyezzünk egy versben, kimódolt giccs vagy pátosz, képzavar nélkül, fölfedezve az alany iránti felelősségben a társadalmit, és fordítva, a visszatérés és eltávolodás gesztusának közös felelősségét. Persze naivitás lenne, ha az aktuálpolitikai utalások felett szemet hunynánk vagy odarendeznénk a „szociálisan érzékeny” címke alá mindent, holott bizonyos szövegek mégiscsak speciális, allegorikus példáját adhatják a közéleti lírának – ennek a vitának most reneszánszát éljük. Mindenesetre sokatmondó a kötet záró versének két sora: „De te gyógyulni akarsz. Kigyógyulni a korból, mely / nem akarja látni, miként fedi egymást a személyes és a politikai patológia.”

Az Éjszakai utazás prózaversébe épített metafora érzékletességén túl magában foglalja a belső és a külső látás dichotómiáját: „Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod, / olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok / ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz, / és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el.” Ez a lírai én úgy szenvedi el belső magányát, hogy az események mindig a külső társadalmi keretek között (is) zajlanak, és ott talán lemérhetőek volnának. A probléma éppen az által feszül pattanásig, hogy a versbeszéd érzékeli a teljesség lehetetlenségét, saját determináltságát. És akkor a transzhumán tapasztalatokat „ébresztő” álombeli fázisokról még szót sem ejtettünk. Mit eredményez ez a hang? Egyfajta állandó kitaszítottságot, idegenséget. „Valami, amit csak elfelejteni / lehet, ami nem hang már, nem arc. tilos rágondolni, tilos / akár csak kérdezni is, kinek az arca volt az. Senkié.” – így a Felkészülés egy városra cikluscímadó darabja.

A vers beszélője a folytonos hiány mentén szerveződő idegenséggel, az optikaival szemben a taktilis érzékelés (és ennek árnyalatnyi különbségei, változatai: a tapintás, az érintés, a karcolás, a horzsolás, a kapaszkodás) mellett köteleződik el. Ezt tematizálja a Mezítláb című darab is, amely egy egészen átlagos képből indítva hatalmas távlatokat jár be: „Szeretek mezítláb járni. (…) Ahogy a kiáltás keresi / a kemény felületeket, hogy minden irányból betöltse / és kimérje a teret, úgy keresi a test is járás közben / a támaszt, hogy súlyát közvetítés nélkül adja át / a földnek, és egy pillanatra minden érzék / telítődjék az érintés keménységével, puhaságával.” A tét már-már kozmogóniai volumenű: a szubjektum, érzékelési szférájának telítődésével, még ha röpke pillanatra is, de egész létmódját képes transzfigurálni.

Meglátásom szerint az Éjszaka, utazás erudíciós ereje az irodalmi hagyománnyal való viszonyából is adódik. Zavarba ejtően széles az a kultúrkör, amellyel a kötet diskurzust folytat, bár a kiinduló toposzok kiválóan megteremtik az intertextualitás lehetőségét. Nem lehet véletlen, hogy az egyik legnyilvánvalóbb ezek közül Babits: In Horatium parafrázisa, amely eleve evokatív talajon mozog, folyamatosságot és diszkontinuitást kijelölve az antik és a modern kultúrával. „Ezer köpenyt vált a régi eszme, / fölvesz és elejt, rímmel kopog. / Mit szemed meglát, ügyét vesztve,  / összetörten, néma világokba átforog, (…)”. Ha az alluzív gesztusokban a saját identitás megképzésének tétjét is érezzük, akkor a Hely keresésének metaforája egzisztenciális felelősséget is von maga után. Így az egész kötet egy olyan feltartott tükör, amin keresztül állandóan megtörik a fény, és a nyelvre történő reflexió sosem csak önmagában torzul. „Túl gyorsan kellene tudni, hol vagyunk. / És mondani rögtön, összekapcsolni / a helyeket, az egyre sűrűbb, egyre / sebesebb változás szerint. Lassan nem lehet. / Az üvegek mögött, ahogy változnak / a képek. Túl nagy sűrűség a járműveken, / amelyek mind sietnének valahová. / Mind sietnek, aztán hirtelen megáll / a forgalom. Mindig ugyanakkor, mégis / hirtelen, mindig ugyanakkor. Nincs erre / idejük. Nincs idejük, hogy le kelljen / szállni, és senki sem mondja meg, hogyan / menjenek tovább. Hogyan kell továbbmenni.” A poézis, miközben megoldásra tör, a nyelven keresztül gátakat állít maga elé. És ebben érezzük a test nehézkedését is. Az imént idézett Exilium című szöveg megszerkesztettségében kísérteties hasonlóságot mutat Borbély Szilárd Ami helyet című kötetének bizonyos részeivel, mintha azt a kutatómunkát vinné tovább: a felületek körbejárásának, a határok feszegetésének igényével. Kérdés, hogy képződhet-e út ott, ahol „nincs számítás, amely beválhat.”

Jehuda Halévi, a szerepversek megnevezett, sóvárgó-messianisztikus, történelmi figurája, aki sorsával keresztülutazik a kötet mindhárom ciklusán, a szerelmes tüneteit hordozva magában, végül keserű némaságot fogad, és belső emigrációra kényszerül. A némaságot aztán a lírai én további történeteiben feloldja egy zöld esernyő alól tett ígérettel, a mozdulat ígéretével, a kinyújtózó Duna látképével, amikor a folyó árad, és nem látszik a tájból, ami korábban öregek és szerelmesek helye volt. Mintha a sorssal úgy kéne egyezkedni, hogy abba az alkuba csak azért is „beleremegjen a test”. Schein Gábor Éjszaka, utazás című kötete a maga nyughatatlanságában, rezonanciájában egyenletes, kiérlelt munka. Noha a megteremtett szövegvilág beláthatatlan a maga teljességében, mégis bizalomra indít saját bizonytalansága felé, méltósága abban rejlik. Bizonytalanságának formája van. Tulajdonképpen mintha ezt akarná mondatni vele.

Tinkó Máté

(Schein Gábor: Éjszaka, utazás. Kalligram, Pozsony, 2011.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s