(Győrffy Ákos: Haza – kötetbemutató és koncert, 2012. június 5., Nyitott Műhely)
Elmondhatjuk, hogy Győrffy Ákos lassan törzsvendéggé válik a Ráth György utca 4. szám alatt, ugyanis egy héten belül két alkalommal is tiszteletét tette a Nyitott Műhely közönsége előtt. A mostani szeánsz fókuszpontjában a szerző Könyvhétre megjelenő, Haza című esszékötete állt. Az eddig jórészt költőként ismert Győrffyt zenekara is elkísérte: a Bajdázó nevű formáció a kezdés előtti néhány percet pakolgatással, hangolással töltötte, hogy aztán a műsor második felében igazán meditatív hangulatba hozza a nagyérdeműt. Az első blokk beszélgetőpartneri szerepét pedig Király Levente töltötte be, aki egyúttal a könyvet is szerkesztette.
A beszélgetést a kötet címadásának és műfaji behatárolhatóságának problémája indította. Király bevallotta, hogy munkatársát a címről először még le akarta beszélni, azonban a kötetet olvasva kétsége sem lehetett: Győrffy jól választott. Mivel a szó kétértelműsége, az otthon, mint Magyarország, a Börzsöny vidéke, illetve a valahová tartás, mint otthontalanság jelentései között termékeny feszültség áll fenn. Ezek a hol tárcaként működő, esszéisztikus, hol pedig novellaszerű írások alapvetően a felszámolás gesztusával feszegetik a bevett szemantikai kereteket. Győrffy a „hóesésen túli semmi” képvilágát hozta fel, a könyv borítóján látható táj átmenetiségével összhangban. A tájhoz való ragaszkodás elfogódott megírása ugyanakkor zsákutcába torkollana, „odahúzná” az embert egy csalfa, érzelgős irányba. Éppen ezzel az attitűddel szalasztaná el a szerző az egybeolvadásnak, az egész részévé válásának lehetőségét. Tehát inkább a bizonytalanabb talaj, az úton levés szerinti címértelmezés működik, véli Király is. Győrffy továbbá a szövegek zaklatottságára hívta fel a figyelmet. A felszámolás mellett az átkelés is központi pozíciót foglal el a kötetben, amely mindig együtt jár a halálélmény tapasztalatával. A keresésben már eleve benne van, hogy nem juthatunk át „büntetlenül” egyik partról a másikra.
„Nem visz rá a lélek, hogy testemre sajátomként gondoljak” – ragad ki egy részletet Király a könyvből, hangsúlyozva, hogy a test az irodalmi diskurzus népszerű témája, és Győrffynél is ott van ez a folytonos keresésben levő, nárcisztikus késztetés: de vajon ki lehet ez a tükörkép és mi választ el tőle? Itt kitérőként jött a kérdés, hogyan alakult ki a szerzőben ennek a könyvnek a gondolata, mire Győrffy bevallotta, már majdnem tíz éves a Haza legrégebbi darabja, egyébként is a leghosszabb ideig ezekkel a prózaibb szövegekkel bíbelődött. Ez az irántuk tanúsított eltökéltség abból származhat, hogy kicsi gyermekkortól ugyanaz a végső kérdés érlelődik bennük, mögöttük: miért vagyok itt a Földön, ha nem ez az otthonom, ha ez csak valami átmeneti ittlét, és akkor most mihez is kéne kezdenem? S bár az eszmefuttatás személyes történeteket mozgat, Király az írások érdemének tartja, hogy hangnemükben mégsem válnak személyeskedővé. Győrffy szerint distinkciót kell tenni a hétköznapi, „mindenféle gyarlóságokkal megvert” ember és az alkotó, a könyvből látszó én között, mintha ez utóbbi az ismeretlen utáni keresés folyamatában válna többé a másiknál. Király némi mosolygással konstatálja, hogy a jó könyv érdekes módon többet tud, mint maga a szerző. Ugyanakkor izgalmas lehet, hogy hol találkozhat a kettő, hol lesz eggyé? A gondolatot Földényi F. László fülszövege is transzparenssé teszi, miszerint a szerző „saját ismeretlen énjének szegődött a nyomába”.
A beszélgetés vége felé a táj-felszámolás problémája ismét előtérbe került. Hogyan lehet felszámolni egy referenciális színteret, a Börzsönyt, és mit találunk helyette? Győrffy meggyőződése, hogy a természetben nincsen romantikus elem vagy segítőkészség, a természet valami annál többet jelent – a fenséges kategóriája kapcsolható hozzá, és ebben ott az embertelenség is, hiszen nem értünk van, ha tetszik, nem is vesz rólunk tudomást. Ebből viszont nem következik annak negatívja – attól, hogy valami nem az én létemért létezik, még nem lesz szükségszerűen az ellenségem, noha bármikor megölhet. Sőt, az embert minden esetben a természet öli meg, pedig az az otthona. A paradoxon nyilván szembeötlő, de Győrffy szerint a szövegek megértéséhez épp ezen az ellentmondáson kell „átfúrnunk magunkat”. A beszélgetőpartnerek ekkor Krasznahorkai László Háború és háború című munkáját idézték fel, amennyiben annak főhőse egy általa talált kézirat történetének külső szemlélőjéből annak belső szereplőjévé, részévé válik, belépve a műbe deformálja azt. Vagy inkább kérdés formájában tegyük fel ismét: vajon formálhatja-e, vagy teljes mértékben ki van szolgáltatva a körülményeknek? Mint a patak folyását megváltoztatni akaró ember, aki létrehoz egy zúgót, voltaképpen fölöslegesen, mert a természet azonnal szétrombolja, amit építettünk. A részvétlen konklúzió az volna, hogy tulajdonképpen szemlélhetjük ezt a patakot, de nem írhatjuk felül működésmódját, amely így egyszerre fedi föl és rejti el önmagát.
Végül Király Levente a jövőbeli tervekről faggatta a szerzőt, aki, mint kiderült, a zenélést jelenleg előbbre helyezi az írásnál, de ezt ne végleges elhatározásként értsük, „meg ugye lassan valami szépirodalmi is körvonalazódik, kezd összeállni előttem egy látomás” – titokzatoskodott Győrffy. A program további részében zenésztársai, név szerint Gugyella Zoltán és Mile Zsigmond Zsolt csatlakoztak, és a trió a félhomályban, pislákoló gyertyafénynél valóban lírai hangulatot teremtett a szépszámú közönség számára. Az instrumentális daraboknál pedig Győrffy sort kerített néhány részlet felolvasására is.
„A Duna itt fél kilométer széles, de ahhoz, hogy átérjünk, legalább egy kilométert meg kell tennünk.”
Ilyen és ehhez hasonló sorok hallatán kezdett áttűnni az a fajta árnyaltság és érzékenység, amely ezt a könyvecskét vonzóvá teheti. A főpróba tehát remekül sikerült, a Magvető standja idén minden bizonnyal ismét a Könyvhét egyik leglátogatottabb helye lesz – többek között a Győrffy Ákoséhoz hasonló, színvonalas anyagoknak is köszönhetően.
Tinkó Máté
Apokrif Online 