„…ebben a könyvben Kertész lebontja saját public image-ét” – fogalmazott Kertész Imre új kötete, a Mentés másként bemutatóján Dávidházi Péter irodalomtörténész. (http://www.litera.hu/hirek/a_public_image_lebontasa) Tény: naplóról van szó, melyben a Kertésztől megszokott egzisztenciális kérdések és a regényírás nehézségeit tárgyaló vívódások mellett személyes problémákról, a napi (azaz a jópár évvel ezelőtti – s e leírásokban a maira oly kísértetiesen emlékeztető) politika híreiből táplálkozó kesergésekről is olvashatunk. (A referenciális olvasásnak némileg keresztbe tesz, hogy a könyv jegyzetanyaga meglehetősen hiányos, szegényes.) Amint a kötet főszerkesztője fogalmaz, „az olvasó képet kaphat egy nagy író hétköznapjairól”. (http://hvg.hu/kultura/20110921_kertesz_imre_naploja)
Ám a naplójegyzetek közrebocsátásának célja jóval több lehetett, mint koncot dobni az olyan vájtfülűek közé, akik még a művész bevásárló-listájára is mohón vetnék magukat. Maga Kertész fanyalogna leginkább a „nagy író” megnevezésen: akkor hát valóban a public image, „Kertész, az író” felszámolása zajlik „az életben cselekvő” Kertész által? (68.) Vagy e kettő annyira szétválaszthatatlan, hogy a szövegben éppen ugyanaz történik – látszatra némileg más eszközökkel, más formát használva –, mint Kertész korábbi munkáiban: vagyis, hogy nyersanyagnak tekintett életeseményeit szövegekbe transzponálja, újjáteremti, s ilyen módon megértve őket túllép rajtuk? (Azaz: másként menti, irodalmi formába menti át őket.) Tudom, illik csínján bánni biográfia és fikció egybemosásával: de hiszen Kertész maga gondoskodik erről. A személyességében a naplóra emlékeztető K. dossziéban a fiktív kérdésekre válaszolgató szerző helytelennek ítéli önéletrajz és regény összekeverését, hiszen „míg az önéletrajz valamire visszaemlékezik, a fikció megteremt valamilyen világot.” (Magvető, Bp., 2006:12−13.) Csakhogy a kötet élén található előzetes magyarázatban egy egészen másféle értelmezésre bukkanunk: a szöveg autobiográfiaként és regényként is olvasható. (5.) A pretextusban saját művét értelmező szerzőre hagyatkozzunk hát, vagy a szövegen belül beszélő, irodalmilag megformált figurára?
A Gályanaplóban megszólaló én egy helyütt felteszi a kérdést: „hol vannak mindennapjaim, hol az életem?”. Egyre kevésbé hisz önmaga stilizálásában, az – idézőjelbe tett – irodalomban. „Mi marad? Talán a példa (az egzisztencia): több is, kevesebb is a művészetnél.” (Magvető, Bp., 1992:39.) Ezen írói magatartás forrásvidékén keresendők a Mentés másként keletkezési körülményei is. Kertész undorral beszél az úgynevezett posztmodernről, mely csak súlytalanul variábilis szövegeket ismer. Az ő világában szöveg és létrehozója elválaszthatatlanok: a létrehozót, természetesen, csak szövegei által ismerhetjük meg, mégis ez a szavakból, mondatokból, a mondatokból kibomló gondolatokból felépülő szubjektum az, aki hitelt ad a szövegeknek, mint ahogy a szövegek pedig egymást hitelesítik. „Mi egy gondolat? Csak egy élet lehet igazán meggyőző.” – írja szintén a Gályanaplóban. (82.) Ezért van, hogy Kertész egyes műveit többi műve kontextusában érdemes értelmezni: életműről, egymásba csomagolt, egymásra mutató alkotásokról, nem a Sorstalanság árnyékában megbúvó kiegészítő jegyzetek garmadájáról van szó – a legismertebb regény pedig „a többivel együtt egészül ki teljes világgá, az én világommá.” (Mentés másként, 114.) E világ pedig éppen attól teljes, hogy saját: a magunk igazsága, ha tévedés is, igazabb, mintha másokét igyekeznénk elmondani, idegen szavakkal: „mert lehet, hogy rossz művet hoztam létre, de kétségkívül a saját művemet: és nekem egyedül ez a fontos.” (223.)
A napló mégsem csupán a radikálisan egyedi egzisztencia és az ennek feszülő falkaigazságok kibékíthetetlen ellentétét regisztrálja: sőt, talán több szó esik benne az új emberről, arról a mindenre képes lényről, aki korunk – ne legyenek illúzióink, így a naplóbéli Kertész: továbbra is az auschwitzi kultúra kora – katasztrófáinak mozgatórugója, e bolygó, lényeg nélküli árnyról, amilyennek az elbeszélő önmagát is mutatja. „A napló nem arra való, hogy magamat ábrázoljam – írja −, hacsak ez a határozatlan s körvonaltalan lény – magam – nem tükrözi a világban fennálló káoszt.” (88.)
Hogyan jutunk el az előre gyártott formákat amőba-igyekezettel kitöltő éntől az önmaga mellett lándzsát törő énig? A kapocs, természetesen, az írás önmegváltó aktusa: amint a Kaddis elbeszélőjét is örökösen kínzó késztetés sarkallja dolgozni, mert, „míg dolgozom, vagyok”, viszont, „ha nem dolgoznék, léteznék”. (Magvető, Bp., 1990:7.) A vágyott állapot: távol élni mindentől, ami eleven, és szövegekbe, saját szövegekbe merülni. (Mentés másként, 41.) Ám a létezés, az élet, a környező világ megannyi kötelék, kötelesség, meghatározottság formájában telepszik a naplóíróra; dolgozni akar, de valami állandóan megzavarja; szidalmazza az ósdi képzelgéseihez ragaszkodó Magyarországot, Európa új-antiszemitizmusát, a konferenciákat és felolvasásokat: eseményeket, ahol, ahelyett, hogy írhatna, íróként kell megjelennie, s mindeközben az öregedés testi-lelki fájdalmaival, kétségbeesésével, fáradtságával is állandóan szembesül. „Nem tudom megóvni Istentől nyert magányomat” – írja. (15.)
Gyakran nehéz meghatározni, hol húzódik a határ, amelytől egy „nagy ember” (aki iránt, valljuk meg, elfogultak vagyunk – én mindenesetre biztosan) panaszkodása is kellemetlenül hat, amikor úgy érezzük, kihallgattunk valamit, amit nem lett volna szabad. Megfordulhat a fejünkben, hogy Kertész tekintetét netán elhomályosítja Magyarországgal szembeni sértettsége; hogy túlzó és paranoid, amikor újabb Endlösungról beszél; és, amint egy irodalmi blog bejegyzése (http://kotvefuzve.postr.hu/kertesz-imret-megreszegitette-a-siker) tanúsítja, egyesekben nyilván keserű indulatok ébrednek egy olyan ember iránt, aki Nobel-díja átvétele után egzotikus tájakon utazgat, jachton pihen, tengerparton pezsgőzik – egészen ellustulva, elbódulva a luxustól −, s érdemesebb tárgyak helyett efféle haszontalanságokkal traktálja olvasóját. A bejegyzés szerzője ugyan bátornak nevezi a könyvet, mely ennyire kedvezőtlen színben tünteti fel a „napló főhősét”, mégis úgy véli, megrészegült „saját nagyszerűségétől”.
A bíráló azonban épp azt nem veszi észre, hogy a szövegben mindvégig jelen lévő énidegenség-érzet utazást, drága étteremben étkezést, díjátvételt, s az öngyilkosságon való keserű gondolkodást egyaránt idézőjelbe tesz: az elbeszélő maga is meglepődik tulajdon életén, melyet mintha valaki más élne helyette. Ilyen értelemben, való igaz, a nyilvánosság által körülrajongott vagy ostorozott személy, a „public image” is halotti maszknak bizonyul: „el kell különülni a világban forgó Kertész-képtől” (186.), ettől a koloncként hurcolt szereptől, mely „némi cinikus iróniával” kezelendő. (199.)
A „nagy író hétköznapjairól” olvasva úgy is interpretálhatjuk a leírtakat, mint külső körülmények leltárát, melyek meghatározzák az ént, s melyek kötelmeiből nem szabadulhat. Legyen szó a díjjal járó heves támadásokról vagy az öregedés kísérte megalázó helyzetekről: az elbeszélő úgy érzi, tőle független erők irányítják életét, kényszerítik idegenszerű szerepekbe, távolítják el önmagától. „Írni, hogy ne látsszam annak, aki vagyok: meghatározottságok végterméke, véletlenek hajótöröttje, egy biológiai elektronika kiszolgáltatottja, jellemem kelletlen meglepettje…” – sorolja mindazon képtelen tényállásokat, melyekre csak az írás lehet (ideig-óráig) ellenszer. (Gályanapló, 86.)
A feljegyzéseknek tágabb perspektívát nyit a születésük idején alakuló, s a fragmentált történet végére könyv formában is megjelenő Felszámolás című regény: bizonysága, hogy az elbeszélő minden kételye ellenére is találkozott olykor önmagával íróasztalánál. A regény egy írói hagyaték felszámolásának különös, kifordított szerkezetű krónikája: az írói hagyaték pedig Auschwitzot számolja fel. A regény maga azonban főként „az országcsőd nagy regénye (kis formában)” – a naplóíró megvallja, hogy „ebből a léből, ebből a mocsárból, ebből az országból” meríti anyagát (17−18.) – ugyanakkor a napló részben Magyarországról való menekülése (egy meghatározottság előli megszökés) történetét beszéli el. Egy sosemvolt, szabad Magyarország és a régi Budapest képzetei számolódnak fel végképpen; új értékek, új emberek kerülnek a régiek helyére: e „különös hatalomátvételt”, írja, ha szomorúan is, de megértéssel kell figyelni. „És mielőbb elmenni. Irodalmilag is. Sőt, főként irodalmilag.” (5.) Amikor az elbeszélő a „megőrzés hazugságával” testálja másokra kéziratait, valójában életművét bocsátja szabadon – némileg talán regénye főhőse hagyatékának elhamvadásától ihletetten. (91.) S míg életműve halandósága egyfajta megkönnyebbüléssel tölti el, tulajdon teste és szelleme hanyatlásával, pusztulásával is számot vet.
De a felszámolás maga is idézőjelben történik – ahogy a regénybeli B. kézirata is idézőjelektől keretezve olvasható −, hiszen a felszámolás voltaképpen felszabadulás, alkotás: újabb szövegek születnek belőle. Lemondani az országról, az európai értékekről, énünk koherenciájáról – és e lemondásból teremteni újjá őket, önmagunkat, mindennapjainkat, küzdelmeinket használva tükörként.
Ezért van, hogy Kertész új könyve egyszerre veendő komolyan, mint beteljesülni látszó jóslat, és egyszerre tekintendő a világállapot egy lehetséges, talán megfontolandó, de mindenképpen egyéni értelmezésének. S bár az elbeszélő túlzott borúlátása miatti kezdeti gyanakvásunk azt mondathatná velünk: tekintsük mindezt egy intelligens, ám mégiscsak sértett ember elmélkedéseinek, szánk lassan az önáltatás rossz ízével telik meg. Mert ha Kertész könyve nem is az autoritás hangján szólal meg, s így kivonhatjuk magunkat ítéletei alól – melyektől magát sem kíméli −, azért fokozatosan, de ellenállhatatlanul tudatára ébredünk: rólunk is szól a napló, a mi kötelmeinkről, a mi meghatározottságainkról. Arról, hogy tetszik-e vagy nem, de szellemi lápvidéken élünk – s csak úgy maradhatunk felszínen, zsombékról zsombékra szökkenve, ha legalább tudjuk, hogy irányítanak bennünket.
A feljegyzéseket egy levél zárja. Párdarabja is akad, melyben naplóírónk megvallja egy szerkesztőnek: képtelen többé a feldolgozatlan magyar történelmi múltról cikket írni, hiszen szava annyira súlytalan maradna, amennyire a magyar közélet súlytalanodott el szemében. A levélre nem érkezik válasz. (92.) A zárólevél interjút utasít vissza: hogyan is beszélhetne szerzőnk arról a „valóságos” Buchenwaldról, amelyet egykor már felszámolt saját Buchenwaldja megteremtésével? A levélíró megértésre számít – megértésre, melynek lehetetlensége az egész könyvet átszövő keserű tapasztalat. Kapott-e választ levelére? Megértették, megértik-e lassan maga számára egyedül lehetséges igazságát? A kérdés nyitott, amint a mű is az: s így lehet, hogy a kérdőjelek apró résein végül mégis némi remény szivárog be a szövegbe…
Szendi Nóra
(Kertész Imre, Mentés másként, Magvető, Bp., 2011.)
Apokrif Online 