Gátszakadás – Könyvheti netnapló 2011 (1)

Ismét új rovatot ajánlunk Kedves Olvasóink figyelmébe, bár – amint az irodalmi tárgyú/jellegű netnapló sem – nem teljesen új az ötlet, nem is egészen eredeti. Hasonló vállalkozást indítunk ezúttal, mint a tíz részes, nagy sikerű, kiugró olvasottságot produkáló Évjárat rovatnál tettük: ezúttal azonban egy hétig naplózzuk élményeinket napi rendszerességgel, méghozzá a magyar irodalom talán legkellemesebb apropójából: az Ünnepi Könyvhét kapcsán.

Először, a Könyvhét úgymond nulladik napján, bevezető gyanánt Németh Tamás írását olvashatjuk.

Hortobágyon gulyást

Kezdődik a könyvhét. Nem horkan fel az ország, nem borul fel a közlekedés, nem telnek meg vele a címlapok, de azért kezdődik. Ha nem is világra szóló, de esemény. Kicsit szerény, kicsit magyaros (sárga, savanyú etc. – Uram, mondta valaki Churchillnek, ha ugyan illett csak így leuramozni Churchillt, mi lenne, ha – tekintettel a háborúra – kicsit visszafognánk a kulturális költségeinket, vagy valahogy így. De akkor miért háborúzunk, kérdezte. Churchill. Na igen.), de a miénk. Magyaroké, bibliofileké.

Nézem a számokat. Csak statisztika, és a statisztika önmagában persze semmitmondó, de ebben a szinte elviselhetetlenül, nem is: bájosan numerokratikus világban ugyan hogy is lehetne bármiről érvényes kijelentést tenni számok nélkül, ha ezt Püthagorasz megérte volna! Szóval nézem a számokat: 116 kiadó (19 a határon túlról), 385 újdonság, 1200 dedikálás. Az első szó, ami eszembe jut, hogy impozáns. Mégis történik itt valami. Gátszakadás. Kicsit átömlik az irodalom a mindennapokba, kicsit megrendül a szövegekből emelkedett fal, kicsit öntudatra ébredünk. Öt napra megelevenedik írott kultúránk, reprezentálja és ünnepli magát, és mi vele ünneplünk, mert van mit.

Ha valaki tőlem kérne tanácsot (ahogy egyébiránt nem kér, miért kérne, a feltételezés is abszurd) azt mondanám, legyen vendég. Idegen. Hegyezze fülét az ismeretlen szólamokra, ízlelje a helyi ízeket. Berlinben elvből nem eszem cordon bleu-t, Isztambulban makarónit. Könyvhéten (bocsásd meg, Uram, bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem) elsiklik a tekintetem a komplett kánon felett, észre sem veszem Spirót, Giont, Tóth Krisztinát, akiket máshol vizslaszemekkel kutatnék az étlapon – arra figyelek, amit kibetűzni sem tudok (a pincér segít, elnéző mosollyal), amiről csak a környezete árulja el nagyjából, hogy szilárd vagy folyékony, édes, savanyú vagy mindkettő. Aki mindenhol ott van, azt nehéz épp a nagy könyvünnepen hazai pályán érezni. Inkább a fiatalokra figyelek; a saját generációm: pályakezdő vagy majdnem pályakezdő költők és írók, huszonévesek, a jövő kánonja. Ha tudni akarom, mi a helyzet az irodalomban, nem a nagy öregekre kell figyelni. Meg hát mitől ünnep az ünnep, ha semmi sem különbözteti meg a hétköznapoktól? A könyvhét a  bemutatkozás lehetősége is, vagy inkább elsősorban az – bolondok lennénk, ha figyelmen kívül hagynánk ezt a lehetőséget. És a nyolcvanas évek második felében születettek itt vannak, szép számban, lehetetlen őket nem észrevenni – akkor pedig vegyük észre.

Úgy tapasztalom, kevés szó esik arról, hogy nemcsak a 82. ünnepi könyvhét veszi kezdetét holnap, hanem a 10.  Gyermekkönyvnapok is, pedig jaj annak, aki lebecsüli a gyermekirodalmat. Üzleti szempontból (statisztika, numerokrácia, Püthagorasz) a leggyorsabban fejlődő ágazatok egyike, minőségileg – a közelmúltat tekintve – nemkülönben. Volt már ilyen, világvégehangulat, válság, globális felmelegedés, csökkenő bálnalétszám ide vagy oda, még ennél is rosszabb körülmények között. Az Aranycsapaton túl nem sok minden készteti nosztalgiára a hazánkfiát az ötvenes évek iránt, de a gyermekirodalom virágzása, Weöresék, a Dörmögő Dömötör mint a legszínvonalasabb irodalmi lapok egyike ilyen. Aki nem tudja, mi a vers, nem fog eposzt írni, legfeljebb káromkodik vagy fütyörészik. Hallatlan szellemi potenciált, óriási stratégiai befektetést jelentenek a minőségi gyerekkönyvek: megalapozzák a jövő irodalmát; figyeljünk rájuk.

Végül nem szabad szó nélkül hagyni egy örömteli újdonságot: 1941 óta (sajátos történelmi pillanat) először Erdélyben is (sőt, Kolozsvárt, ami – Hunyadi Mátyás, dicső román hadvezér, nemzetiszínű kukák, Funar – még inkább figyelemreméltó) megrendezésre kerül a könyvhét. A hivatalos honlap ezt történelmi jelentőségűnek nevezte, és ha elsőre némileg túlságosan fennköltnek is hat, alapvetően nem lehet ezzel vitatkozni. Ami nem megy politikával, tankkal, szűklátókörű irredentizmussal, gyűlölködéssel, meddő sértettséggel és hiedelemgyártással, azt lehetővé teszi majd a kultúra: egységbe fogja azt a bizonytalan halmazt, amit jobb híján azzal a képlékeny és nézőpontoktól függően változó, ámbár – kétségtelen – szépen csengő szóval szokás jelölni, hogy nemzet. Mert a kultúra – hadd mondjak ellent magamnak – nem ismer gátakat.

És Isten, Allah, Krisna, Xenu, az Ősatom, ahogy tetszik, látja, hogy ez jó.

Németh Tamás

26 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s