2010 végével úgy döntöttünk, nem körkérdésekkel, listákkal vagy villám-évértékelésekkel búcsúztatjuk az óévet/köszöntjük az újat, hanem ehelyett felkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban írják meg, mit jelentett számukra 2010 és mit jelenthet majd 2011. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az újonnan induló Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Sorozatunkban először Csordás László írását olvashatják.
A naplóírás nem igazán az én műfajom. Túl merev vagyok hozzá. Talán görcsösen precíz. Meg kell szoknom, hogy itt nincs megkötés, semmiféle keret, valamint azt, hogy a virtuális naplót használhatom idegi megbetegedések elviselésére, krónikus közönyre és egyéb, nyíltan mizantróp hajlamaim gyógyítására. Most azért mégiscsak elkerülöm a „fölkeltem, húgyoztam…” sémát, és megpróbálom jó modort mímelve visszapörgetni a szokásosnál töredékesebb évem néhány apró-cseprő pillanatát.
Idén diplomáztam. Feltettem az i-re a pontot: védésem után megköszöntem tanáraimnak az öt éven átívelő vitákat, erős kritikákat. Valamennyien örültek, mikor kijelentettem a vizsgabizottság előtt: „valószínűleg nem egyszer én voltam kissé elfogult magammal”. Legalább nem volt hiábavaló az egyetem. Mint a legtöbb frissdiplomás értelmiségi (akinek nincsenek kapcsolatai a legfelsőbb körökben és meg szeretné tartani függetlenségét) éhbérért koptatom a klaviatúrát. Elszúrtam a felvételit, de nem bántam meg nagyon. Tapasztalatokat szereztem. Vagy valami ilyesmi.
Idén többször kellett bebizonyítanom: kárpátaljai vagyok, nem hülye. Persze ez változó aránnyal sikerült. Hiszen olykor valóban elhitték. Néha a kárpátaljai és a hülye szót fordított sorrendben és egymás mellett vágták hozzám. 2010-ben néztek (a teljesség igénye nélkül): ukránnak, buzinak, macsónak, hülyének, jófejnek, tehetségesnek, tudálékosnak, vonzónak, őrültnek, lustának, sikeresnek, közvetlennek, munkamániásnak, költőnek, kritikusnak, zsidónak, románnak, dilettánsnak. Abban általában megegyeztek a vélemények, hogy nem vagyok könnyű eset.
Tavaly ilyenkor jelent meg nyomtatásban első két versem. Azóta folyamatosan publikálok ezt-azt. Örülök annak, hogy akadnak olvasóim. Annak még jobban, hogy visszajelzéseket kapok. Jót-rosszat vegyesen.
Előadást tartottam a 38. Tokaji Írótáborban. Olvasószerkesztője lettem az Együttnek. Majdnem kritika-tanulmány rovatszerkesztője a Partiumnak. Továbbra sem szeretem az ünnepeket, a nagy felhajtást. De szeretek játszani a pátosszal, a modorral, a szerepekkel. A szerelemmel.
Volt egy vitám Balla D. Károllyal, amely sajnálatos módon sárdobálásba torkollt. Kapott mindenki hideget-meleget, aki Kárpátalján él és alkot. Mondtam, hogy nem hiszek a népi-urbánus szembenállásban, legalábbis ezek a kategóriák felületesek. Aztán végül sikerült elásni a csatabárdot. A vitát pedig teljes egészében töröltem blogomról a rengeteg személyeskedés miatt. Majd BDK írt eddigi munkásságomról egy bíráló jellegű blogbejegyzést, én pedig elkezdtem foglalkozni az ő internetes tevékenységével.
És persze felsorolhatatlanul sok dolog történt az elmúlt év alatt. Ismerkedés, összeveszés, barátság, ellenségeskedés, sörözés és a többi szokásos.
Min is szeretnék változtatni a következő évben? Egyelőre nem gondolkodtam semmiféle világmegváltó, esetleg vátesz-szerepen (csak most kezdődött az év, ráérek még). Mivel a határokat biztosan nem fogják eltörölni, sem átszabni, nincs értelme beszélnem álmokról, vágyakról. Próbálok realista maradni. Azonban szeretném, ha legalább egyvalami megváltozna a közeljövőben: a vámon ne kérdezzék meg mindig az illetékesek, hogy mi van a flaskámban. Mi lenne? Ukrán vodka!
Csordás László
Apokrif Online 
Az engem is érintő bekezdéshez csupán két pontosító megjegyzésem lenne.
1. Az írókról-költőkről alkotott (akár igen lesújtó), főként szakmai vélemény még nem sárdobálás (ilyenek voltak részemről), a személyeskedő kirohanások és igaztalan vádak, amelyekért utóbb elnézést kell kérni, viszont valóban nevezhetők akár sárdobálásnak is, de ilyenek döntő részben nem részemről történtek, így a korrektség jegyében elnézést sem nekem kellett kérnem a végén. Ennyit talán a pontosság kedvéért nem árt hozzátenni. A legfontosabb azonban természetesen az, hogy a csatabárdot tényleg elástuk (és talán itt is kár volt felemlegetni!), azóta empátiával szemléljük egymás munkáját.
2. Ami a CsL munkásságát “bíráló” blogbejegyzésemet illeti, azt hiszem, abban jóval több volt az elismerés és dicséret, leginkább csupán egyetlen cikkét és bizonyos kritikusi magatartását bíráltam, ettől eltekintve más írásai és teljesítménye előtt megemeltem a kalapomat. Ellenőrizhető: Egy filosz blogja.
Legyünk tehát ebben is precízek: a bejegyzés főleg dicsérő, nem pedig bíráló volt.
Ezzel együtt annak örülök, hogy a velem kialakult kapcsolatát a szerző fontosnak tartotta éves összefoglalójában megemlíteni. Ezt köszönöm. BDK