A Gyurival ez a fa nagyot fog meccselni – Fehér Renátó jegyzete

2010. július 16-án volt 10 éve, hogy meghalt Petri György Kossuth-díjas költő. Ebből az alkalomból született a következő írás, Fehér Renátó  dunaalmási jegyzete.

„Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál””

(PGY: A Dunánál)

Félúton ültem át a busz jobboldalára. Pestről óra 35, óra 40 az út. Figyeltem a falutáblákat, hogy időben megtudjam, mikor kell jelezni.

A polgármesteri hivataltól aztán már veled sétáltunk. Több barátom kiröhögött, hogy randi temetőben, hogy igazán értek én a nőkhöz. Hiába motyogtam, hogy nem randi. Vagy ha randi is, akkor meg most már igazán temetőbe való.


Egy tábla hirdette a kapunál, hogy itt van Csokonai Lilla sírja. Se nem Csokonai, se nem Lilla. De ennek ellenére – mondtad – láttad idefelé, hogy mindent a Vitézről neveztek el (iskolát, parkot stb.). Hogy végre egy hely, ahol nem a Petőfi a libling.

A sírkert számomra teljesen szokatlan volt, dimbes-dombos, szabálytalan (Csupán a temető. Az még olyan, amilyen volt). Nem olyan jól szervezett (sorok, oszlopok), mint például amelyikben apám fekszik.

Egymást kerülgetve láttunk neki a keresésnek. Sokszor több tíz méterre te tőlem, én tőled, sokszor pedig együtt (bár úttalan-útatlan toporgunk-tipegünk). Ha már nekünk nem megy, döntse el, aki látja, hogy összetartozunk-e. Nem járt senki a temetőben rajtunk kívül.

Tűzött a nap, az ingem kontinenseket kirajzolva tapadt a hátamhoz. Te papucs nélkül mászkáltál, hogy meg ne csússz. Valami talán meg is csípett. Háromnegyed óra után sem találtuk a közös halottunkat. Több sírt teljesen benőtt a borostyán, ezekre gyanakodtunk. Nem tudom, milyen gyorsan nő be egy sírt a borostyán (A kegyeletre szarok).

Mindketten tudtuk, hogy vagy egyszerűen, csöndesen feladjuk vagy kénytelenek leszünk beszélni, kérdezni. Az út menti vendéglős (a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-nek) a lelkésznőhöz (ötven körüli nő) irányított minket, akitől – mint a falu értelmiségijétől – pontos útbaigazítást kaptunk. Kezdődhetett a második félidő.

Már az elején azt mondtad, hogy a Lillától a lehető legtávolabb kell lennie. Az lenne jellemző. Szinte igazad lett: a felső részen, közvetlenül az út mellett állt a formálatlan gránittömb. Még szerencse, hogy a rövid otthoni készülésem (guglizás) eredményeként egész végig egy sima fakeresztet kerestünk.

Te nem jöttél  üres kézzel: hoztál egy üveg sört (Staroprament) és odatetted a sír mellé. Jól mutatott a gazban. Aztán gyertyát vettél elő, viszont tüzed nem volt, így legalább én is adhattam valamit: három szál gyufám megmaradt még a leszokás óta. Ezért egy kicsit ott, őelőtte szégyelltem is magam. Márhogy a leszokás miatt (néhány slukk. Ez azóta elmúlt).

Amíg pakolgattál, én mögötted álltam. Néztem a hátad, ahogy gurulnak le rajta az izzadtságcseppek. Nekem a homlokomról a szemembe folytak, ettől könnyezni kezdtem (Az én szemem száraz. Nézni akarok vele). Visszaraktam a napszemüvegem, noha árnyékban voltunk.

A szomszéd síron, az asszonyon, a Mayán is gyújtottál egy gyertyát, mert szerinted kell valaki, aki a múzsák emlékét is ápolja. Aztán a diófát nézted, amelyik a sír fölé hajolt. Azt mondtad, diófa alá tilos rakni bármit, mert az mérgező. Akkor a Gyurival ez a fa nagyot fog meccselni – válaszoltam és nevettünk (Ódri Hepbörn stílusban villogtatod a fogsorodat).

Szóval, ha ő  szóba kerül, mindketten, könnyedén csak Gyurinak hívjuk. A buszon, vissza Pest felé, azon gondolkoztam, hogy bennünk talán ennyi a közös.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s