Sós Dóra versei (online megjelenés)

Szégyenfa

„és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék”

/Pilinszky János: Jelenések VIII.7./

a levedző alkonytölték ölén elhevertünk
és végeztük ittas számításainkat
a még meghódíthatóról

bárcsak képesek volnánk hinni még
annak a pörsent arcú barbár népnek
kik zilált angyalokkal koszlott vakutcákban
titkokkal kereskednek
de láttuk: már nincs más tennivaló itt
mint hántani a szégyenfa kérgét
mert a verdeső szárnyas pillanatokban
a bódult őrült ötujjasok közt
már minden rügy vért köhög
és elhullajtja szőrét az összes állat
terhes asszonyokat a föld alá zárnak
és mindenki süketen születik
a víz kínzó méregként karmolja
elhaló szívcsakránkat

ideje elhagynunk a kék bolygót
ahol lelket kaptunk látni

s véve emlékezetünkbe mindenből kettőt
a menny magasába szöktünk
és néztük hogy törpül összébb egyre
az elhagyott pokol mögöttünk
visszamaradt csonkjainknak temetője
a megölt föld repedezett szomorú arca
hogy zsugorodik – a nemlétbe hogy zuhan –
és néhány fényévnyi karcsapás után
már nem hallottuk a századok rücskös percegését
nem láttuk borzas pillantásait a sok fölrobbanónak
utolsó késdöféseit földanyába a világégést

már nem volt mit kívánnunk a mától
visszaloptuk hát életünket és eltűntünk
kitörlődtünk önként a nyilvántartásból
utánunk csak rögök és a hiány maradt

név nélkül léptünk át az ismeretlen
foszforeszkáló érrendszerébe
hogy egy új világ adjon nekünk lyukkártyát
az öröklét rendszereihez

többszólamban énekelnek

nem te nem vagy az
(te nem te nem te nem)
te nem vagy minimalista zenemű
te a mélyebb rétegektől
az ezeremeletes textuson át
az egekbe jutsz és nem kérdezed
ki okozott neked orgazmust
csak pakolsz sorokat egymásra
nem ügyelsz a ritmikára
de mégis komplex
komplex a legóvárad
apró emberkék integetnek
és az ezeremeletes tömbház megéled
verssoraid szalagként egymásra csavarodnak
és viszik tovább a szövegbe zárult alakokat
nem te nem vagy hangjegy
(te nem te nem te nem)
és a legelső szavadtól az utolsóig
mindegyik hamis
mégis – hordoz valami katarzist
a köztes regiszterben
nyelved élet halál között mozog
és a metaforák és mint véghalált zengő kórus
többszólamban énekelnek

sivatag

a torkom száraz
sehol a sosem-elég esővíz
a sivatag belém eszi magát és terjed
ha engem akarsz, tűrj tartósan és szomjasan
ismételd igéim: aprózódj-mállj-töredezz
percről percre csonkább darabokra
és veszítsd el emlékezeted – újra
facsarj a szádba denevéragyat
és mondd ki a nevem

a felszín csiszolt, de a szemhéjadban járok
szemcséimmel egy világot vájok
ismert tested központjain
és eldugottabb zugaiba
én vagyok az igen én és maradok
törmelékünkből alakokat épít a szél
megjelenő mágikus szereplői durva szerelmünknek
és élik rövid kopár életük majd lehullnak
mint akik sohase voltak önálló karakterek
mintha szemünk ráncolta volna a homokot össze
táncoló-ölelő alakokká
hófehér kendők alatt apró koponyák
csendben aszó életképek
mert a meghalásra nincsen bevett minta
zsibbasztó fény rágja az agyat
csak a múlt sütheti a gyíktojásodat
ha lerágja kezedet a képzelt kút
mert már csak az agyadba vezet út
dideregsz: és a hideg ma vacsorára is marad

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s