Takács Máriusz novellái (online megjelenés)

Csendélet

Hárman mennek. Kerülőutakon, nem tudni hová. Kád Víz, Olvasó Lámpa, Piros Bicikli.
Történetük a magukra maradásnál kezdődött.
A kád víz már harmadnapja állt a kádban, aljára leültek a hajszálak és a körmök, felszínén elszórt szigetekben lebegett a kicsapódott szappan. Nem bírta tovább. Lötykölődni kezdett, a szappanhabot a kád falára sodorta, majd összeszedte magát, kikelt a kádból és elindult útjára. Ahogy elhaladt az egyik szoba előtt, mozgást hallott. Megállt, figyelt. Egy asztali lámpa vonszolta ki magát. Ő is megállt, zavartan várt, majd bemutatkozott, Lámpa. Olvasó Lámpa. Nem beszéltek többet. Kád Víz csendben, komolyan továbbindult, Olvasó Lámpa zsinórját zörögve, maga után húzva követte. Kiértek a házból, áthaladtak az előkerten és kiértek az utcára. A kerítés mellett egy piros bicikli feküdt. Az autópálya felé indultak. Néhány perc múlva Olvasó Lámpa észrevette, hogy a piros bicikli ott gurul mögöttük néhány száz méterre. Kisvártatva közeledett feléjük, melléjük gurult, majd nekiiramodott, s eltűnt előlük. De nemsoká ismét visszatért. Néhány nap múlva már csak ritkán csavargott el, pajkos volt ez a Piros Bicikli, nem lehetett rá haragudni.
Így mentek napokon, heteken át, az autópálya mellett tisztes távolságban. Nem álltak meg se éjjel, se nappal, se napsütésben, szélben, esőben.


Egy kora délután Kád Víz megállt. Olvasó Lámpa majdnem nekiment a nem várt fordulattól, Piros Bicikli viszont hetykén vette, egy S kanyarral kikerült őket és körözni kezdett körülöttük. Kád Víz jobbra fordult, háttal az autópályának, és elindult. Olvasó Lámpa beletörődve, Piros Bicikli reakció nélkül követte. Ismét napok teltek el néma meneteléssel.
Az utolsó éjszaka vége felé egy akácos melletti homokos, dűnés, gyéren növényes részhez értek. Kád Víz megállt. Olvasó Lámpa is megállt, Piros Bicikli pedig körözni kezdett körülöttük. Felkelt a Nap, sugaraival melegíteni kezdte a földet. Úgy tíz-tizenegy felé fodrozódott egyet Kád Víz, majd elengedte magát és elterült a földön egy lapos pocsolyába. Gyenge párát eresztett, majd tíz-húsz perc alatt be is itta a homok. Egy óra múlva már a foltja sem látszott. Olvasó Lámpa mindezt szótlanul nézte. Piros Bicikli változatlanul körözött. Estére a bicikli elment. Sosem bírt egyhelyben maradni. Nagyon kis pajkos volt.
Olvasó Lámpa egyedül maradt. A sötétben nem érezte azt, hogy bármi baja is lenne, bár az égője eltört, a zsinórja kiszakadt – nem az út viselte meg, hanem egyszer útközben (még az irányváltás előtt) túl közel ment Piros Biciklihez, a madzagja beakadt a küllőkbe, felrántotta őt a levegőbe, ekkor szakadt ki a zsinórja, majd a földetérésnél tört szét az égője – mégis egykedvűen állt a homokban.
Másnap reggel visszajött Piros Bicikli. Megint nekiállt körözni, egész késő délutánig folytatta, majd lelassított, és ledőlt Olvasó Lámpa mellé a homokba. És nem adott többet életjelet.
Azóta is ott vannak, valahol egy akácos mellett a homokban, egy piros bicikli, egy asztali lámpa és egy volt pocsolya, néhai kád víz
Ha látják, ne zavarják őket.

Hatalom

– Eh, kuka vagy. Nem tudsz te semmit. – mondta a barátjának. Ez volt az ő maszkja.
– Van benne valami, amit mond. – szólt közbe az ismeretlen.
– Neked meg nem kötelező velünk jönni. – szólt vissza.
– Ehem – köszörült egyet a torkán az ismeretlen, és fintorra húzta a szája szélét.
Mentek tovább a sáros erdőben. A Hold már lement, a csillagok fénye halványult, derengeni kezdett az ég alja.
Az út kettévált előttük. Megálltak. Az ismeretlen cigarettára gyújtott, megkínálta a többieket is. Ő nézte a két ösvényt, ráncolta a homlokát, mintha beazonosítana valamiféle jeleket, vagy az erdő zajainak útbaigazítását hallgatná, és közben végtelenül tanácstalan volt. A cigarettát nem fogadta el. A barátja igen.
– Erre megyünk – mutatott jobbra, mielőtt még el tudták volna szívni a cigarettát – gyerünk – és elindult.
– Mi lenne, ha inkább erre mennénk – kérdezte az idegen nyugodtan, és nem mozdult a helyéről.
Ő megállt.
– Hát, te menj nyugodtan arra, mi, erre megyünk – és intett a fejével barátjának.
A barátja ránézett az ismeretlenre, aki csak ennyit mondott:
– Hát akkor sok szerencsét – és otthagyta őket, elindult balra.
Összeszorította magán hosszú szövetkabátját, pillanatok alatt eltűnt a sötétben a szemük elől, és bakancsának cuppogása is gyorsan elhalt.

*

Az ismeretlen nem tudta merre, de ösztöneitől vezérelve, határozotton cuppogott előre az ösvényen. Csípős hideg volt, kezei fáztak. Hajnalodott.
Ahogy haladt előre, az ösvény becsatlakozott egy keményebbre taposott utacskába. Az ismeretlen figyelte a fákat és a hangokat, kereste az emberi kéz nyomát. Már világos volt, valahol az erdő és a felhők mögött már felkelt a nap.
Szélesedni kezdett az ösvény, észrevett egy házat. Megállt. Nézte a házat. Nem látott semmi mozgót. Gondolkodott. Aztán gyorsan beugrott egy fa mögé. Egy kutya jött elő láncon a ház mögül, és ugatni kezdett. Az ismeretlen szíve a torkában dobogott. A ház ajtaja kicsapódott, egy katona lépett ki rajta, kibiztosította gépfegyverét. Elengedte a kutyát. A kutya elkezdett az ismeretlen felé rohanni. Az ismeretlen habozott, majd futásnak eredt. Már későn. A kutya beérte, elkapta a karját, és a földre rántotta. Próbálta kiszabadítani a karját, de a kutya rángatta, tépte. A fogak nem mélyedtek a húsba, de a kabát szakadt. Megpróbálta ütni a kutya fejét, de az makacsul nem engedte el. Vezényszó hallatszott, a kutya elengedte az ismeretlent. Az ismeretlen felnézett, a katona ott állt mellette, rászegezte a fegyverét. Ismeretlen nyelven ráordított, és intett, álljon fel. Felállt, a kezeit is felemelte. A katona intett, hogy feljebb, közelebb ment, és fejbe vágta a puskatussal. Az ismeretlen összeesett, elvesztette eszméletét.
A ház mellett tért magához. A katona és a kutya ott ült tőle nem messze. Rosszul volt. Alig bírta kinyitni a szemét. Pislogott. Intett neki a katona, keljen fel. Nem tudott. Nem is értett semmit. Csak zúgott a feje. A katona odament, és leöntötte egy pohár hideg vízzel, majd felrángatta. Elsőre nem bírt megállni a lábán, összecsuklott alatta, de megint felrántotta a katona, közben kapott tőle két pofont, így már sikerült. Kezébe nyomott egy kisbaltát, és a farakásra mutatott. Megértette. Neki állt fát hasogatni. A katona közben arrébb ment tüzet rakni, de a kutya folyamatosan figyelte.
Zúgott a feje, de kezdte visszanyerni lélekjelenlétét. Dolgoztatják, ezt mindenképp megértette, tehát szükség van rá, nincs életveszélyben. Ennél rosszabb is lehetne.
Kabátja szakadt, és csupa sár mindenhol. Haja vizes volt, fázott, a kezei megdermedtek. De azért csapkodta a fákat.
Mikor már a felét felaprította, szemerkélni kezdett az eső. Megállt egy pillanatra, letette a fejszét. Az őr odajött. Ránézett, majd a felaprított fára. Megcsóválta a fejét, hogy szép, szép, és azt mondta furcsa akcentussal: tenksz, és megveregette a vállát. Majd visszaindult.
Az ismeretlen fellélegzett, igen, nem lesz itt gond, gondolta, felvette újra a fejszét, a remény megkönnyebbült lendületével emelte magasra, hogy belevágjon a következő fadarabba, de már nem tudta kettéhasítani, mert a katona három lépésről golyót repített a fejébe.

*

– Ez egy fasz – mondta ő – na gyere, menjünk.
Barátját kissé leforrázta az ismeretlen távozása, ahogy őt is, de nem volt igazi jelentősége. Tovább mentek. Az ösvény egyre ritkásabb lett, majd eltűnt. Mentek tovább. Közben világos lett, a nap felkelt valahol az erdő és a felhők mögött.
Bolyongtak az erdőben. Ő nem tudta, merre vannak, merre mennek, bizonytalan volt, jeleket keresett, de nem talált. De nem mutatta. Barátja is bizonytalan volt, de mivel ő arcáról semmit nem tudott leolvasni, nem tehetett mást, bízott benne, és ment utána.
Kiléptek az erdőből, egy tó partjára értek. Ő odament a vízhez, nézett maga elé.
– Ennek nem kéne itt lennie. – mondta.
– Mi? – kérdezte a barátja.
– Ez a tó nem volt a térképen. Sehol nem volt tó. Nem emlékszem rá. Ez egyszerűen nem lehet itt.
A barátja most értette meg, hogy ő valójában tanácstalan. De nem szólt semmit. Álltak és nézték a messzi túlpartot. Elkezdett szemerkélni az eső.
– Gyere, menjünk be egy fa alá – mondta a barátja, és elindult. Ő követte. Leültek. Ő maga elé nézett.
– Nem lenne jobb, ha vissza mennék addig az elágazásig, és a másik irányba mennénk mi is? – kérdezte a barátja.
Ő sokáig hallgatott, mire megszólalt.
– Gondolkodom, – mondta – gondolkodom.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s