Szendi Nóra novellája (online megjelenés)

Jézus a kocsmában

„Megfordulék azért, hogy lássam a szót, a mely velem beszéle…”
Jel. 1.12.

Kívülről az eső, belülről a szesz áztatott bennünket. Nyáreste volt, kihalt utcákon masíroztunk fedélt és fröccsöt kajtatva. Talpunk alatt melegen párolgott a napsütéstől jóllakott járda.
Egy karácsonyi égősor az évszakra fittyet hányva hunyorgatott felénk az átellenes utcából. Helyben vagyunk: az ősöreg kocsmák nagy titka, hogy konzerválják az időt. Hűvösek és félhomályosak, akár egy román kori templom, s amellett olcsók is.

Az ünnepi fényben fürdő ivó némi nagyzolással vendéglőként aposztrofálta magát, elég volt azonban keresztülpillantani üvegajtaján – melyen öntapadós betűk hirdették a bent kapható kétféle sör és háromféle bor árát –, hogy felmérhessük: legföljebb lilahagymás zsírosdeszka és sziklapogácsa szerepel az étlapon.
A pult mögötti teret tiszteletet parancsoló női monstrum uralta: valószínűleg ült, bár ezt testméretei miatt bajos lett volna eldönteni. Gyanakvón hunyorgott ránk duzzadt szemtáskái felett, melyeket időnként sértett szipogással nyomkodott egy rongyzsebkendővel. Úgy látszott, általában mindenre és mindenkire meg van sértve, legkivált pedig a férfiakra. Sérelme ősi lehetett, akár a kocsmája, mely bizonyára alkalmas terepet kínált mind sebei folytonos felszaggatására, mind bosszúvágya kiélésére. Megfélemlített törzsvendégei oly egykedvűen ücsörögtek asztalaiknál, mint az érzéketlenné kínzott laboratóriumi patkányok ketreceikben. A vészjósló szörcsögésekre azonban felneszeltek, ők is hunyorgattak ránk, majd mogorván süllyesztették tekintetüket boraikba, jelezvén, hogy ha kell, vérüket és életüket áldozzák a császárnőért.
Gyáva fiúbarátaim jobbnak látták, ha beoldalognak a legfélreesőbb sarokba, s engem szalajtanak az alapértelmezett két kancsó rizlingért. Jól kalkuláltak; a matriarcha mindjárt enyhültebben simogatta bajuszát. Míg tekintetemmel végigzongoráztam a kommersz tömények során – választásom a kiemelőfilc-színű körtére esett –, az üvegek fölött Horthy Miklós és Jézus Krisztus arcképére lettem figyelmes, néhány népi tányér társaságában. A plecsnijeivel feszítő kormányzó eklektikus kocsmák gyakori lakója; önmagában a szívét kitáró, elfelhősödött mangaszemű megváltó jelenléte sem döbbentett volna meg, ha nincs benne valami szokatlan és megmagyarázhatatlan. Pedig a szivárványszínben irizáló háttér, a rózsaszín, elasztikus hacuka, a nemtelenné stilizált arc és a selymesen leomló, bodorított fürtök meglehetősen kiábrándítóan hatottak; mégis megtetszett nekem valami ebben az ízléstelen fickóban.
Különös, de úgy tűnt, én is a kedvére való vagyok. Tréfát űzött velem: ha ránéztem, ájtatosan révedt a semmibe, amint azonban elvontam róla a tekintetem, átható rám-meredése a halántékomon kopácsolt. Keményen pillantottam rá, hogy kiszedjem belőle arca mozgékony szabálytalanságának titkát, s megmarkoltam a felespoharat. A körte magamba löttyintése közben a – meglehetősen profán – válasz is gondolataim meglassúdott folyóvizébe csobbant: a sokszorosított istenember szemeit alkotója kissé ügyetlenül – vagy egyszerűen csak az élet szabálytalanságát utánozva ­− pingálta fel, s így ez a Krisztus kancsalított.
Visszaültem a részeg fiúbandához, csak a tekintetem vándorolt el tőlük előbb ritkábban, majd, társalgásuk unalmassági fokának növekedésével mind sűrűbben, és szereztem bizonyosságot afelől, hogy Jézus is felém sandítgat. Félfüllel hallgatva a többieket szórakozott kortyintgatásba merültem, míg újabb és újabb alattomos kancsók kerültek asztalunkra.
Aztán történt egy egészen jelentéktelennek látszó dolog, egy pillanatig merő érzékcsalódásnak hittem: Jézus kacsintott. Épp csak hunyorintott az egyik szemével; de hunyorintása hullámokat vetett a térben, akárha kaviccsal fodrozzuk a víz tükrét – aztán hanggá alakult; értelmes beszéddé, amelyet csak én hallhattam, én érthettem. Menj ki a mosdóba, szólt a kacsintás nyájasan, és nyisd meg a csapot. (Rémlik, hogy hozzátette a szokásos bizony mondom nékedet is, de megeshet, hogy ezt csupán az emlékezetem biggyesztette a történethez.)
Arcomon, ha nem is szent extázis, de az irracionalitás váratlan felbuggyanása okozta frissítő, átmeneti tudatmódosulás tükröződött. Nyisd meg a csapot, formálták ajkaim az utasítást tükörképemnek.  Jégkásapiros, habzó lé ömlött a tenyerembe. A csodajelző figyelmeztetőn pittyegni kezdett a fejemben, de vele kánonban megszólaltak a tamáskodás hangjai is.  Hitetlenkedve dugtam nyelvem hegyét a cukros folyadékba, lefetyeltem, majd kortyoltam mind mélyebbeket, s kezdtem végül mámorosan vedelni, mert málnásfröccs volt, de ambróziásnak is beillett volna. Néhány percnyi önfeledt testi-szellemi töltekezés után kióvakodtam a mosdóból és megpróbáltam feltűnés nélkül becsalogatni Ragacs Tivadar cimborámat.
Ragacs kevésbé a misztikus, sokkal inkább a gyakorlati oldaláról szemlélte az általam csodaként emlegetett, valóban rendhagyó jelenséget, s nem soká firtatta okait, amit nem is bántam olyan nagyon. Mohón esett a csapnak: előbb csak szürcsölte, majd fejét a mosdóba passzírozva, száját a csap alatt kitátva nyakalta a fröccsöt. Kimozdulni egyikünk sem óhajtott többé; inkább bevittem magamnak a poharamat, és abból kortyolgattam, míg Ragacs eldugasztolta, majd teleengedte a mosdókagylót, hogy orcáját is megfürdethesse az áldott nedűben.
Amint az sejthető volt, csakhamar felbukkant társaságunk néhány tagja, részeg rikoltozással fogadva az örömhírt, hogy ingyenpia csapolható a női mosdóból. Hiába is pisszegtem volna le őket: a lavinát végső soron a bandzsa Krisztus kacsintása indította el, én csupán afféle közvetítőként funkcionáltam, s mikor már egész társaságunk odabent vihogott, énekelt, fotózkodott fürtökben lógva a mosdón, háttérbe vonultam, mint aki jól végezte dolgát. Akkor eszembe sem jutott, de utólag meglep, hogy árgus pultosnénk ily kegyesen, és ily sokáig szemet hunyt a kocsma házirendjét nyilvánvalóan megsértő mulatozásunk felett. Hogy mennyi idő után ütött rajtunk, közelítőleg sem emlékszem; szétrebbentünk, akár a seregélyraj a fegyver dörrenésére.
Na kifelé, fiatalok, tessékelte az ázott csapatot barátságtalanul; Ragacs, előkotorván legtisztelettudóbb ábrázatát a készletből, azzal érvelt, hogy „idebenn maradni egyszerűbb volt”. Parancsnoknénk megsemmisítő pillantása irgalom nélkül húzta karóba nyomorult magyarázatát. Lódulj, intett a fejével. A vendéglőből is, hessintett felénk haragosan, sértett önérzettel hangsúlyozva a „vendéglő” szót, tudniillik rajcsúrozni csak kocsmában lehet.
Mit tehettünk volna? Félhangos méltatlankodásától kísérve kitakarodtunk a mosdóból. Szedelőzködés közben egy utolsó pillantást vetettem Krisztusra, akiről addigra egészen megfeledkeztem. Egészségedre, mondta szívélyesen. Biztos, hogy nem kacsintott, de azt sem állítanám, hogy a szájával formálta a szavakat. Meglehet, egy pillanatig nem is őt, hanem magát a szót láttam a kommerszes üvegek fölött, vagy éppen a két szemsugara közti különbségbe csomagolta az üzenetet – tulajdonképpen mindegy, ki tudhatná már felidézni, nem is ez a lényeg.
Odakinn már alig permetezett az eső. A társaság nagyrésze azon tanakodott, hol találjuk a legközelebbi éjjelnappalit, össze kéne dobni, mondjuk, egy Tajga vodkára, tonikkal. Mi Ragaccsal arra szavaztunk, hogy magában is csúszna. Az üvegajtón keresztül egy fél Horthy éppen hogy látszott, erős torzulásban, Krisztus már nem; de azt a pillanatot még sikerült elcsípnem, amint a pultosné egykedvű arccal a mosdóba slattyog egy fröccsért, gondolkodik egy kissé, aztán komótosan töltögetni kezd megtört, hálás vendégeinek is. Messze még a záróra…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s