Torma Mária novellája (helyreigazítás)

Legutóbbi számunkban (III./1.) Torma Mária Szó nélkül című írása nyomdahibákkal jelent meg. A kellemetlenségért a szerző és Olvasóink elnézését kérjük. A szöveg hibátlan változatát közöljük alább. (Zólyomi Kristóf ugyancsak sajtóhibákkal közölt, a postcard from Beckett című művének múlt héten helyreigazított változata ide kattintva olvasható.)


Torma Mária:

Szó nélkül

I.
–Angyalkám (te, büdös barom), most mondd meg nekem, mit csinálsz azzal a szerencsétlen fával! (Ezt neked tisztelet, pedagógia és minimálbér.)
–…
– (Már meg megint egy Varga, mennyi van még ebből otthon?) Válaszolj, Kata, azt kérdeztem, mit csinálsz ezzel a fával (látod, hogy látlak, tudod, hogy tudom). Minek tépkeded a leveleit?
– …
– (Megrázom, megtépem, feldarabolom, lenyelem.) Nézd, (rám nézz, ha veled beszélek, hülyegyerek), már sokszor mondtam nektek, (kis marháim), hagyjátok szépen a növényeket. (Unom.) Ki mondja meg nekem, mire kell a fának a levél? (Unom!) Kata, halljam, mire kell?
– …
– Gabi, súgd meg neki, úgy is olyan nagy gyakorlatod van ebben.
– (Jaj, hagyjon már minket!)
– Gyerünk. (Nyugalom, mit hecceled magad. Úgy se. Egyik se, rongyosra a szádat, azt se kétszer kettő.)
–Levegő… foszforeszkál.
–Jaj, de hülye vagy, Gabi, az nem is az, a tanárnő is mondta már, hogy izé, de az biztos nem az.
–Nem, de édes mindegy. Környezettankönyv hatvanharmadik oldal, tessék megnézni: fo- to- szin- té- zis! Maradjunk annyiban, ha letéped a levelét, az fáj neki (ezt már képes vagy felfogni, anyukám?), mint neked ez … (minden haja szálad, Istenem, bárcsak!)
– Anyádat, azt…(baszogassad a hülye fáddal)!
– Anyádat, azt (Anyádat, azt!!!) is értesíteni fogjuk az intőről (minden szálat egyesével… tisztelet, pedagógia, minimálbér… legalább megszólalt, nem?)

II.
Először csak beszélgetni akart a lányát ért inzultusról, de ideges lett, ezért ütött – mondta a többórás, zárt jegyzői meghallgatás előtt az újságíróknak az a békásmegyeri asszony, aki szerdán megütött egy tanárt, mert előző nap meghúzta gyermeke haját. A tanárnő szerint azonban szó nélkül ütött a szülő.
A tanár kedden figyelmeztette a nő lányát, hogy ne tépkedje a fák levelét. Amikor a gyerek durván visszaszólt neki, ő kisebb erővel meghúzta a haját, hogy „megmutassa neki, mit érezhet a fa” –ismertette az eset előzményeit Barabás Szabolcs, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivője. – A gyerek otthon elmesélte, mi történt, az anyja pedig szerda reggel az iskolában rátámadt a tanárra.
A jegyzői meghallgatás után a huszonöt éve tanító pedagógus az MTI-nek úgy nyilatkozott: mindig türelmesnek, szelídnek, de határozottnak tartotta magát, és azt tapasztalta, hogy a gyerekek szeretik. Ha bármi probléma volt, a szülőkkel meg tudták beszélni, ezzel az asszonnyal azonban ez nem sikerült –fogalmazott a bántalmazott.
A rendőrség a verekedő asszony ellen közfeladatot ellátó személy elleni erőszak megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárást indított. (Népszabadság, 2009. október 8.)

III.
Évekkel később találkoztam T. Bernadett, akkor már nyugalmazott tanerővel a Csendes Árny vendéglátó-ipari egységben –magunk között, a Füstösben, ahol Bernike, akarom mondani, T. Bernadett, nyugalmazott tanerő feketén dolg… ült a sarokban a kevertje mellett, és B. Péter egykori kabással, na, a kabai ZÁV Rt. elbocsátott szakmunkásemberével folytatott érzékenyült beszélgetést a közoktatásban elharapósodott agresszívás témájában. Elmét cseréltek, így mondják. Nem gondoltam zavarni őket, hanem leültem a V. Istvánhoz, aki a szomszéd asztal lapjára dőlve megrendülten figyelte sopronis poharának első o betűjét. (Mindig éreztem ezen a Pistán, hogy nagy bibliafil, templomba járni viszont sose láttam –de ez nem tartozik szorosan a történethez.) Sokat mondani, mikor Pista ugye már csak megrögzött vegyészeti túlképzettsége folytán is „kénytelen megfigyelni a párolgó sörből felszabaduló vízmolekulák távozása nyomán bekövetkezett szintkülönbséget” –ahogy ő szakszerűen magyarázta pár évvel ezelőtt– nem lehet. Ha szó nélkül helyet foglalunk előtte, szívből jövő morgással vagy bólintásnak tetsző fejrándulással köszön. Úriember volt ez, mindig mondtam, bár sose hittem el. Szóval, mondom, most is odatelepedtem hozzá, s ő üdvözlés gyanánt jóízűt köpött a Csendesné nagy becsű laminált padlajára. Jól hallottam tehát Bernike tiszta pálinkáspohár csengésű mezzoalt hangját…
„– Te, Ferikém…
– Péter.
– Te, Petikém, most mondd meg nekem, mit csinálsz azzal a szerencsétlen lánnyal? Látod, hogy ez a tehénszemű hetéra a te minden lamentálásod…
– …az a padló
– linóleum, ez más. Szóval, a te minden lam…–nem padló, engedd, hogy végigmondjam– szövegelésed ellenére kopasztja azt a szerencsétlen tróger körtefát, mert ilyenek voltak azok. Én beszélhettem nekik szépeket, hogy fotoszintézis. De ezek? Annyit se tudtak róla, mint te most.
– Kérlek, én arról nagyon sokat, mert mi ott a gyárban…
– Nem hát, tudom én, édes mindegy, te Feri, ez már, hanem hogy az a Varga lány ott áll előtted egy szál köldökpiercingben. Mit mondasz te már annak nyolc év után? Hát az óvodában már megérti… de ez nyolc év után semmit, pedig kupálták eleget, de meg se mukkan, egy szó, annyi nem… Mit mondasz te annak?
– Ne tépd a fát, te, mert megtéplek!
– Pontosan! Pontosan ezt nem mondhattam így, ebben a formában, de azért kerítettem rá sort.
– Anyám!
– Ő is ezt mondta, de nem így, ebben a formában, ezért volt az intő. ”

– Anyám! –ordított fel V. Pista is újra azzal a hajdanvolt bikanyakú indulattal, amivel rég nem közvetítette már a kovalens felszabadulást. Kár, hogy épp a sopronis pohár elpattanásával jött meg e hév, s mikor az egész asztal s én magam is csurom sörben álltunk, toppant be özvegy V. Istvánné, 58 éves, békásmegyeri lakos. Persze ezt aligha tudhattam volna arról a belépő kövér asszonyságról, aki nem is állt már másból, mint két nagyobb ránc közé vetett három sárga fogból és négy tescós szatyorból. Hanem azt a régi-régi rendőrségi jegyzőkönyvet én olvastam valamikor… Emlékszem még, persze, emlékszem… valamennyien pad alatt, tornaszertárban, öltözőben, udvarsarokban, egyszóval mindenhol, ahová a tanári pászta el nem ért. A Barabást pedig, akinek az apja rendőrségi titkár vagy mi volt akkoriban, néma főbólintással engedtük előre az ebédlősorban.
– Anyám –szólt bemutatás gyanánt Pista, miközben Csendesné asztalt törölt nagy szorgalommal, s szó nélkül elénk töltött négy mézes körtét. Isten, Isten! –gondoltam, addig igyuk, míg ingyen adják. A pálinka s ez a csendes, szőke női hajlongás körülöttünk elkábított, megvallom, és felrémlett előttem az a régi lány ott az iskolaudvaron, nagy csoportban, Gabi húgommal mindig kézen fogva. Ki, a körtefák alá, a tilosba szöktek ezek, régi lányok, egyik sincs már sehol; csúfolva kacérkodtak velünk, nagyobb fiúkkal. Pista s én nem győztünk vigyázni rájuk, két kislányra, akik már nem is voltak olyan nagyon kicsik, mint otthon hitték. Emlékszem még, minden reggel ukázba kaptam anyámtól, hogy a Gabit a zebrán fogjam kézen, én vagyok az idősebb, ne húzzam a szám, én vagyok a bátyja, igenis fogjam kézen. De én ezt a másikat, a Katát, szívesebben… –megvallhatom most már, úgyse számít. A körtefákról mindig ez a szerencsétlen húgom és ő, aki eszembe jut. Játszadoztak, egyik-másikunkba szerelmesek is lehettek talán, úgy elfogytak az iskolakertből a „szeret-nem szeret” áldozatai: először csak a százszorszépek, aztán sorra minden a virágágyásban, végül a levelek a fák elérhető ágairól… Fene vigye, mindig érzelgős leszek a pálinkától, az írás is csak így megy!
– Te, Katikám, már meg megint mi van a fejeddel, fésüld meg, minek állandóan tűrni a szemed elől? Meg fogsz vakulni, lányom. –szólalt meg most V. Istvánné, a híres, akire mi mind a bosszúállás angyalaként gondoltunk akkoriban, legendák keringtek alakja körül, s még más iskolák padsoraiban is híre futott a törökverőknek ez itt maradt utolsójáról. Az egri asszonyok egyike lett itt, Békásmegyeren. –Mindig a hajad, te Kati, ugye Bernike, ugye? Mindig csak a baj van vele, Török tanárnő is megmondhatja. De olyan szép még most is minden szála, mint kislánykorában, ugye Berni?
– Erzsi, nyolc napon túl gyógyult, nyolc napon. Mit kellett hepciáskodni akkor, csak alá kellett volna írni azt a rohadt intőt szó nélkül, szó nélkül! –mondta anyám, Török Bernadett, nyugalmazott magyar és biológia tanárnő a Csendes Árny vendéglátó-ipari egységben –magunk között a Füstösben, és felhörpintette a negyedik mézes körtét.

Írta: Török Márton

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s