J. D. Salinger 1919 – 2010
Ez az egész olyan valószínűtlen.
Én úgy képzeltem, hogy egy író halála tulajdonképpen részletkérdés. Tompa gyászbeszédek vannak csak foszladozó folyóiratokban, de amúgy meg csaknem olyanok ezek az írók, mint a hőseik: nem tudom felfogni, hogy valaha hús-vér emberek voltak, ugyanúgy hasra estek az utcán, ugyanúgy bementek a boltba ruhát vásárolni, de – játékból – újra és újra elképzelem, milyen lett volna, ha tényleg éltek volna.
És most meg ez.
Ahogy öregedett, az önkéntes és teljes elszigeteltséget választó Salingerről egyre izgatottabb hangvételű pletykák kezdtek elterjedni: no vajon ír még a mester? Legalább titokban, ha már nem akar semmit sem közzétenni harminc éve? Mikor hal már meg, mikor lehet már kinyitni azt a rejtett fiókot, kérdezgették. Én is.
Most meg nem érdekel. Nem vagyok képes rá, hogy érdekeljen; bűntudatom van. Amiatt a fickó miatt, akiről csak pár kép és néhány visszás történet jutott el hozzám. Nem ismertem, de mégis, valamit csak ismertem belőle, ha már a mondataiban olyan otthonosan érzem magam. Valahol ijesztő, valahol csodálatos, de jobban ismertem ezt a pár fényképnyi fickót, mint a legtöbb embert, aki körülvesz.
A memoárok mondatai úgy villóznak bennem, mint a híradó hatásvadász képeinek sortüze: hogy vajon Mark Twain vagy Hemingway óta volt a legnagyobb amerikai író?; hogy összeférhetetlen alak volt, jókora adag rigolyával és perrel a tarsolyában; hogy a Zabhegyezőről össz-vissz annyit írnak, John Lennon gyilkosa a főszereplőjével azonosult; ó, meg hogy ez a bizonyos főszereplő a frusztrált, kiábrándult és agresszív fiatal nemzedéket testesíti meg; hogy Salinger mítoszát a csökönyös visszavonulása alapozta meg…
Nem érdekel. Csak ma, most az egyszer, hadd ne halljam.
Tamás Péter
Apokrif Online 
Keep on writing 😉