Rianás
Félelmetes hidegek vannak arrafelé novemberben. Reggelente meg üresek az utcák.
Négy láb, jeges. Sál az arcon. Egészen nedves a párától, de legalább meleg, jó meleg. A zsebében szokta hordani a kezét, mármint az övét is, nem csak a sajátját, ilyenkor. Nem veszi le a kesztyűt, pedig bélelt zsebek, gondoltak mindenre. Nem szereti a pamut érintését, de megtűri. Inkább, minthogy elengedje. Épp turbékolnak. A sétányon nagy koppanások. Betoncsend. Száraz hideg, a jobb fajta. Jönnek majd a nedvesek. Kell egy sapka, bélelt, tömör. Bundás, azt szokta mondani. Vonatfütty valahonnan. Ilyenkor hallani. Rács van az üzlet előtt. Szagtalan kristálylevegő. Tiszta. Itt-ott vörösek a fák – itt-ott fák. Fehér, szürke, fehér. Kicsit megremeg, a foga összekoccan. Ránéz. Tudja, hogy hallotta. Talán mosolyog a sálja alatt. A szeme még álmos. Új aluljáró; tiszta lap.
Itt vannak. Csak éppen az a busz, több nem is. Jár, kell a meleg. Most nem kell a sál, nincs szél, és forró a nyelve. Simogatja is, a pamut kesztyűjével. Csiklandozza a szempillája. Direkt. A haja alá bújik, oda nem jutott a fagy, de most beengedi. Idő van.
Nincs aprója, a sofőr nagy nehezen összesöpri. Legalább addig is. Középre ül, a kanyarban majd jobban fogja látni. Kabát a csomagtartón. Fehér az arca és piros. Szavakat formál, de a lány nem érti. Betűket formál, hiába. Az ablak meg nem elég párás. Szeretlek, mondja, világos, és jön a válasz, szeretlek. Csak egyszerűen.
Aztán arca görcsbe rándul, döbbenet és rémület, valahol ott a lány mellett. Félreugrik, odanéz, de semmi. Senki. Reggelente üresek az állomások. Torz, torz fintor. Mi van, kérdi, ő szavakat formál, vadul, mutogatva. Hiába. Nincs, nincs ott semmi. Keze nyomot hagy az üvegen. Berreg a motor, a busz kifordul. Torz, torz fintor. Meredt szemek.
A lány nem érti. Siet haza. Nem látja többet. Semmi, semmi hír.
Apokrif Online 