Süllyedés
Júdáspénzbe mártott tekintetek.
Láthatatlan népeket számolnak.
Egy asztallap alatt fémkéz remeg,
ujjai közt morzsákká tört holnap.
Sokadszorra megingó egyensúly.
/A morzsák közt úszunk, mindannyian./
Fellazult neveket mormol egy száj –
szavakba süllyed egy utópia.
Kifordított dal
Lombjuk-fosztott platánfákról
hulló bírósági végzések –
testeket ki a franc számol
most, amikor pénzmáglyák égnek?
Cipőtlen árnyéklábak
gázolnak a zöldhasú hamun át –
kifordított égtájak
közt nyújtózó, nyelvtelen álvilág.
Legenda
Kert végéből szól egy üres népdal,
angolul, vagy talán oroszul.
Üvegarcok bámulnak a ködbe,
egy agyban minden kép fellazul.
Nyújtózik a szürke drótkerítés,
rajta túlról fehér száj üvölt.
Látszat-kéz vés vonalat a földbe,
láthatatlan ujj zárja a kört.
Fák között egy héja motoz halkan,
valahol már vérzik a határ.
Meghajlik egy elhajított fémpénz,
kutyák húznak díszegyenruhát.
Ezekről lehet már beszélni, de ezek sem ódzkodnak a hatásvadász képektől, rögtön az első szó a Süllyedésben: “Júdáspénz” – találó neologizmus, de ilyen erős szóval kezdeni egy verset, nem hogy merészség, hanem merő pofátlanság (nem jó szó erre, nézzétek el). Elég filoszos a hatása, de nekem mégis blamázs az egész.
A Kifordított dal ügyefogyott rímei tetőzik az ügyetlenséget. Többször elgondolkoztam azon, valyon a szerző tudja-e miről beszél, vagy valahol olvasta? Nem kétség, a szerző olvasott és ez dicséretes, de efféle írásokkal inkább műkedvelőnek hat, semmint művésznek.
Az utolsó vers nem lenne rossz, de bizonyos szavakat, amelyeket előtte használt – kéz, fémpénz, stb. – ugyanabba a kontextusban, ugyanabban az értelemben használja, ez pedig egy költő legnagyobb gyengesége, ugyanis tudni kell finoman használni egy-egy szót.