Viharsarok: Szabolcsi Gergely vitairata

A posztmodern margójára

mi volnánk részben a gondolatai

A posztmodern elég problematikus fogalom (fogalomkör). Problematikus, mert mint minden stílusfogalom kicsit erőltetett, problematikus, mert nehéz meghatározni, hogy mi is tartozik a posztmodernbe (elvégre, posztmodern korban élünk, mégsem mindent veszünk egy kalap alá).

Már eleve a különböző művészeti (és itt most tág értelemben használom a művészet szót) irányzatok máshogy értelmezik a posztmodernt – a képzőművészetben a posztmodern egyfajta neoavantgarde megnyilvánulás (sőt, megkockáztatom, hogy valójában avantgarde, hiszen nem nehéz egyenes vonalak millióit megtalálni az avantgarde és a mai művészetek között), erről azonban szó sincs az irodalomban. Ha az irodalmi posztmodernt tekintjük, akkor valami olyasmivel foglalkozunk, ami a modernen (magyar viszonylatban: Nyugaton) túli a szó legszorosabb értelmében. Egyfajta szakítást, illetve szakítási kísérletet figyelhetünk meg. Ez a szakítási kísérlet pedig sosem tud teljesen megvalósulni, elvégre a posztmodern mindig is az elődökhöz képest, sőt az elődök újraértelmezésével (újraírásával, intertextualizálásával) határozza meg önmagát, arról nem is beszélve, hogy a magyar posztmodern irodalom mennyire hasonlít az avantgarde-hoz. Képzeljük csak magunk elé Esterházy Péter szürke lapját (Szöveg mint táj), amire Ottlik regényét másolta és hasonlítsuk össze Malevics Fekete négyzetével, vagy vegyük kezünkbe Tandori Dezső Koppar Köldüs című kötet, az abban található szöveg „nyelvezete a helyesírásnak és a nyelvhelyességnek a közérthetõség határáig vitt dekonstrukcióján alapul” (Várnagy Tibor: A keresztrejtvény színelmélete, és tovább – Tandori kiállítástrilógiái a ligetben), első látásra ugyanúgy halandzsának tűnik mint a dadaisták hangzóversei (sőt, ha valaki felolvassa a szöveget, akkor azt csak egyfajta mantrikus hangkollázsként lehet értelmezni). Lehet azzal érvelni, hogy a szöveggel való játék a posztmodern ismérve, s hogy a fent említett két példa, ne más mint véletlen hasonlóság, de ne feledjük Apollinaire képversei – a formájukat tekintve legalábbis – szintén csak játékok.

Nehéz tehát megfogalmazni (megérteni), azt, hogy mi az a(mi) posztmodern, de azt nem tagadhatjuk, hogy az intertextualitás, mint a posztmodern egyik legfontosabb eszköze, korunk (a modernen túli kor) irodalmának részévé vált. Kanonizálták szerzőink és kanonizáltuk mi is olvasók. A vita, ami helyenként „kirobban” a téma körül persze komoly, de nem tudja az eszköz szerepét lerombolni, hiszen ma már szinte minden csak újraírás (és ne feledjük, már Balassi, Berzsenyi sőt Ady is intertextualizált bizonyos szövegeket).

Sokkal problémásabbnak tartom ellenben azt, ahogy az intertextualitással élő szerzők egyes szövegeit kezeljük. Megfigyelhető egyfajta tendencia a (leg)fiatal(abb) kortárs írók körében, hogy az eszközt egyfajta aranytojást tojó tyúkként kezelik. Egy művet átdolgozni könnyű, de igazán jól átdolgozni és ezzel új kontextusba helyezni és újraértelmezni azonban nem mindennapi feladat. Nem akarom azt mondani (nem is mondhatom), hogy ne írjanak ilyen műveket (sőt, írjanak!), mert az író feladata nem az ítéletalkotás, ha a szöveg megszületik, onnantól kezdve szabad és mindenki azt lát benne (és bele), amit akar (és amit tud). Az olvasó felelőssége lesz tehát, hogy mi történik a szöveggel: felmagasztalódik és kanonizálódik, vagy elfelejtődik.

9 Comments

  1. A posztmodern nagyjábóli belövéséhez (hasonlatosan mint ahogy a fizikusok az elektronok megtalálási valószínűségével bíbelődnek, talán sosem lesz meg pontosan, hogy hol is van az elektron a felhőben, de nagyon precíz tippjeink vannak és eléggé közel körbe tudjuk lőni a helyét) szerintem eddig Farkas Zsolt jutott a legközelebb (Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó stb. A neoavantgarde és a minden-leírás néhány problémája Tandori műveiben, Mindentől ugyanannyira. JAK, Budapest, 136-165.), egy meglehetősen gonosz, de kiemelkedően bravúros írásában. Ez a tanulmány szerintem kiváló kiindulási alap a posztmodernről való diskurzushoz.

    Ebből kiindulva, Farkas gondolatmenetének egy leegyszerűsített, sarkított változatát alkalmazva arra a meggyőződésre jutottam, hogy az átlag posztmodern (és hát mi is jellemezne jobban egy stílust/korszakot/stíluskorszakot, mint az átlagos szövegei, tucattermékei) voltaképp egy önműködő szöveggyár, méghozzá elég paranoid fajta. Farkas is említi a posztmodern állandó újítási (újatmondási) kényszerét, amire (helyenként) mintha ez a fenti írás is utalna. Az intertextualitás (és most elsősorban ne is csak egy-egy kifejezés átvételére gondoljunk, hanem a szemet szúróan, feltűnően hangsúlyos intertextualitásra, mint például Orbán Ottó Vanitatum vanitasában) akkor mutat túl önmagán és nem válik pusztán a szerző kulturális státusszimbólumává, fitogtatott sznobizmusának jelzésévé, ha valamit hozzátesz, megváltoztat, más szögből ábrázol, viszonyul valamiféleképpen az eredeti szöveghez, nemcsak reprodukálja azt, minden fajta át- vagy továbbgondolás nélkül. (Utóbbi esetet hívom konyhanyelven lusta intertextualitásnak.)

    Emiatt jegyzettem be tehát ezt az egész hosszú kommentárt, ez lehet talán az olvasói “ítélkezés” kiinduló- (de természetesen semmiképp sem vég)pontja.

  2. http://mek.niif.hu/01300/01378/html/tandori.htm

    ez a teljes szöveg.
    nyilván nem feltétlenül kell egyetértenünk Tandori megítélésével (bár szerintem Farkas elég igazságosan pakol a mérleg mindkét serpenyőjébe), de jelen beszélgetés esetében Tandori mondhatni csak másod- vagy harmadlagos, egy orvosi ló, akin ékesen szemléltethető a posztmodern. Bevallom, nagyon szeretem ezt a tanulmány, nem értek egyet minden szavával, de mondhatni majdnem minddel. Kiváló írásnak tartom. Ömlengésem befejezve.

  3. A tanulmány záró gondolata (a legalább egy olvasó kikötés), talán (hangsúlyozom: talán) erős, mindenesetre, tényleg ad egyfajta kiindulási alapot annak meghatározásához, hogy mi lehetne a mérce. Ugyanakkor (és, de) ne feledjük, hogy lírai művek is vannak, egy lírai művet pedig sokkal könnyebben és sokkal többen olvasnak és a kritérium innentől kezdve érvénytelenné válik (csak ezt a kommentet legalább 1 ember el fogja olvasni, elég lenne egy botrányos verset beszúrni – afféle neoavantgarde gesztusként – és máris az irodalom minimális definícióján belül esne).
    Az intertextualitás problémája pedig még meg és feloldásra vár (számomra legalábbis, mivel még nem volt szerencsém olyan szöveghez, ami tökéletes választ adott volna a bennem felmerülő kérdésekre). Talán, ha holnap ráérek, megoldom – magamnak legalábbis…
    (Ez utóbbi mondatért én kérek elnézést.)
    Tandori megítéléséhez viszont nem kívánnék hozzászólni, mert az életműnek csak egy töredékét (néhány versét és publikációját) ismerem.

  4. Nyilván, nem is Tandorira akartam kihegyezni a dolgot, ő most csak ürügy volt. Intertextualitás ügyben egyébként nekem is akadtak gondjaim a második szám amúgy nem igazán jól sikerült szerkesztői előhangjában, ahol azt kezdtem pedzegetni, hogy valamilyen szinten minden intertextuális, ami megfejthető és legalább egyszer már más tartalom rögzítésére is szolgáló kódolást használ. Pl. az első hieroglif szöveg óta minden más hieroglif szöveg intertextuális vele ha nagyon szigorú értelemben vesszük, attól a bizonyos első szövegtől kölcsönzi a betűket csak másként variálja. Persze a cikkben nem mentem el idáig, jobban is tettem, ez feltehetően egy hülyeség én meg kialvatlan vagyok. Elnézést, parttalanítottam a vitát.

  5. Kicsit késve és talán már fölöslegesen írom ezt, de idekívánkozik még valami.
    Véleményem közelít az általad pedzegetetthez miszerint, hogy (majdnem) minden szöveg intertextuális, pusztán annyi kitétet tennék, hogy a kérdés nem a szövegtől függ, hanem az olvasótól. Amennyiben az olvasóban valamilyen olvasmányélmény felidéződik a szöveg kapcsán, az már intertext-élmény (hogy van-e ilyen szó nem tudom, de ha nincs akkor most kitaláltam).

  6. Ez igaz is jórészt, és egyet is értek, de így meg egy kicsit már túlságosan is a recepcióesztétikára támaszkodunk, ennyire azért szerintem nem múlhat az olvasón, teszem azt nekem eszembe jut az anyám tyúkjáról az akiért a harang szól mert mondjuk szimplán hülye vagyok, azért ez nem biztos, hogy egyenértékű azzal, mikor teszem azt Orbán Ottó újraírja a Vanitatum vanitast. (Tudom, kihegyeztem a kérdést, mint mindig.) Ettől még hangsúlyozom, van igazság abban, amit mondasz.

    nygá

  7. A kérdésben egyébként Tarcsay kolléga írt pár figyelemreméltó sort a második számba, az intertextuális összeállításunk kapcsán.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s