Intertextuális Apokrif-est az Art Katakombában

Irodalmi rendezvényhez képest elég szép számú néző gyűlt össze az ELTE BTK és a PPKE BTK hallgatóinak közös szerkesztésében működő irodalmi folyóirat estjén, 2009. március 13-án az Art Katakomba szórakozóhelyen. A nézők olyan 30-40-en lehettek, ami ritka egy olyan rendezvény esetében, ahol a nagyközönség számára még szinte ismeretlen, a lehető legfiatalabb költő-író generáció tagjai igyekeznek bemutatni – bár hozzáteendő, másként talán nem is lehetett volna, maguk a nézők is főleg diákok, talán legtöbben éppen bölcsészhallgatók voltak, de feltűnt a sorok között egy-egy ismertebb irodalomtörténész ábrázata is.

Az est célja főleg intertextuális szövegek felvonultatása volt, neves szerzőket, irodalmi hagyományokat megidézve, illetve helyenként szándékosan kiparodizálva – nem egy esetben a közönség nagy örömére. A négyfős felolvasócsapat, a lap szerkesztői, Tarcsay Zoltán, Nyerges Gábor Ádám, Török Sándor Mátyás, valamint Stolcz Ádám fiatal költők egymást váltva, körökben olvasták fel intertextuális verseiket és rövidprózáikat az este első felében. Voltak komolyabb versek, mint pl. Török Sándor Mátyás és Stolcz Ádám versei, valamint sokkal könnyedebbek, mint pl. Tarcsay Zoltán Kosztolányi-újragondolásai vagy Nyerges Gábor Ádám Odüsszeusz-részlet-átirata. Mivel az est első felének célja deklaráltan az intertextualitás volt, nem nagyon lehet kifogást találni abban, hogy az elhangzott szövegek valamely ismert vagy kevésbé ismert szövegre kívántak alludálni, meglepően jó színvonalon. Ugyanakkor talán hibaként róható fel, hogy az est komolysága – már ha egyáltalán cél volt a komolyság – már az első percekben megbomlott, és még komolyabb hangvételű művek felolvasói is nem egyszer elnevették magukat, akár csak a közönség is. Utólag nyilván nem mondható meg, mennyire volt cél az est első felének inkább parodisztikusságot, semmint hagyományok felelevenítését, életben tartását előtérbe helyező jellege, de összességében elmondható, hogy az emberek azt kapták, amire vágytak – irodalmi koktélt, kicsit talán könnyedebbet, mint amire az elején számíthatott némely néző, át-átcsapott a dolog a vicc határán, de a hangulat és a szövegek nyújtotta élmény talán így sem maradt el. Természetesen a szervezésbe mindig csúszik valami gikszer, és ez itt és most sem maradhatott el – előfordult, hogy a mikrofon zsinórja túl rövid volt, így egyik felolvasó nehezen nyújtotta át a másiknak, vagy éppen egy pillanatra hirtelen bekapcsolt a zene, elnyomva az épp aktuális felolvasó hangját.

Az intertextuális művek felolvasását körülbelül tizenöt perces szünet, majd az est második része, fiktív költők és a felolvasók egymás verseit parodizáló, újragondoló művei követték. Ekkor már deklaráltan a könnyedség és a szórakoztatás, a komoly irodalmi művek görbe tükörbe helyezése volt a cél, amolyan igazi jó posztmodern módra. Hallhattunk ál-naiv verseket egy tizenhat éves fiktív költőnőtől Török Sándor Mátyás, pszeudo-népi verseket Nyerges Gábor Ádám, és reneszánsz-barokk irodalmi hagyományokat parodizáló verseket Tarcsay Zoltán tollából – továbbá egymás és jelen nem lévő fiatal költők stílusában írt versparódiákat, de még tanulmányparódiát (már ha létezik ez a műfaj…) is. Talán köszönhető volt az est szünetében elfogyasztott sörnek is, de a közönség sorai között gyakoribbá és hangosabbá vált a nevetés, mikor Tarcsay Zoltán le akarta állítani a felolvasást, a hirtelen kikiáltott szavazás keretében a jelenlévők kérték, hogy hangozzék el még egy pár opusz. Semmiképpen sem mondható, hogy az est rossz hangulatban zárult volna – habár a rendezvény második fele inkább irodalmi showműsor volt, hogy ez erény-e, vagy hiba, talán nem is tisztünk eldönteni. Aki megjelent, remélhetőleg nem távozott unott ábrázattal, és valami olyasmit kapott, mint amire számított. Nem mondható, hogy az est kudarcba vagy unalomba fulladt volna, annak ellenére sem, hogy mind a felolvasók, mind a nézők nem egyszer elnevették magukat, és inkább a humor, a könnyedség, a kötetlenség, mintsem az irodalmi estek szokásos patetikus vagy ál-patetikus hangulata kezdett el dominálni a terem falai között.

Amit a felolvasó költők szakmai erényei közül kiemelnék, az – és ez talán mindegyikük esetében elmondható – a kivételes formaérzékenység és formakultúra, továbbá a más szerepébe könnyedén történő belebújás. Az erősen intertextuális irodalom magával vonja a szereplírát is, a szereplírához pedig tudni kell hangot, hangszert váltani, illetve az utolsó ízéig ismerni a megidézett és / vagy parodizált szerzőt és szöveget. Tarcsay Zoltán esetében kiemelném a remek rálátást Kosztolányi és mások lírájára, a többiek esetében pedig azt, hogy mennyire sikeresen képesek teljesíteni ugyanezt a feladatot fiktív, maguk által kreált költők esetében – még akkor is komoly kihívás, ha a vállalkozásnak önmagában komolytalankodó, parodizáló, szórakoztató jellege van. Úgy gondolom, az, hogy az esten szereplő fiatal költők szándékosan írnak parodisztikus, komolytalankodó, játékos, a szavakkal és a nyelvi formákkal machináló verseket IS, nem jelenti azt, hogy ők maguk vagy az a nemzedék, amelyhez tartoznak, komolytalan szerzőkből állna. Ellenkezőleg – ennek a komolytalanságnak inkább figyelemfelhívó szerepe, üzenetértéke van, hogy a posztmodern kor ilyen, a posztmodern irodalomban mindent lehet és minden a visszájára is fordulhat. Több tradíció keveredik, a keveredés eredménye pedig vagy komolyság lesz, vagy torz komolytalanság – de az esztétikai érték az esten elhangzott versekben szinte kivétel nélkül jelen volt. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a mostani est parodisztikus, de egyben talán a szétesésre figyelmeztető jellege is előjáték lehet valami sokkal komolyabbhoz – ahhoz, amit ez a nemzedék, ez az irodalmi kör képviselni fog esetleges későbbi lírájában, már most sem éretlen hangjukhoz viszonyítva is sokkal érettebben. Ha egy szöveget megidéznek, annak oka van, ha egy régebbi szerzőt felidéznek, akkor az őt felidéző, még talán parodizáló fiatal lírikus is valószínűleg értéket lát a műveiben – értéket, amihez lehet viszonyítani, és amihez vissza lehet menekülni. A visszamenekülés azonban talán lehet egyfajta jövőbe tekintés is – hiszen az értékek alapjáraton nem változnak a különböző korokban, csupán átformálódnak, más módon nyernek kifejezést. Az intertextualitás remek lehetőség a posztmodern kor fiatal költőinek, hogy halott nagyok papír-bőrébe bújva megnyilvánuljanak, figyelmeztessenek, ítéljenek, hagyományokat felélesztve, értékrendszerüket újra meghonosítva az irodalmi köztudatban. Véleményem szerint az Apokrif fiatal írói-költői nemsokára el fognak jutni oda, hogy adott esetben mások felidézése nélkül is képesek legyenek figyelmeztetni, költői szerepet vállalni, már amennyiben ez cél a részükről – azonban mindenképp érdemes lesz megnézni, hol fognak tartani és hogyan fognak írni ezek a most még jórészt ismeretlen, bár magukról egyre többet hallató fiatal alkotók öt-hat, esetleg tíz év múlva. A legutóbbi est véleményem szerint mindenképp ezt volt hivatott megelőlegezni, és a vállalt, szándékolt komolytalansággal, minden kisebb-nagyobb hibája ellenére valahol a komolyságra, az irodalom komolyan vételére hívta fel a figyelmet.

Kántás Balázs

(Köszönet a képekért a Fiatal Költők Terének)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s