Köd
megjelent az Apokrif 2008/1. számában
Ahogy az ismeretlen
mindig egy kicsit
odébb vonszolja mázsás seggét:
mi követjük, nem, nem üldözzük,
csak bús gúnyáink felöltözzük
ha éppen őszinte a hangulatunk
meglapulunk, meglapulunk,
az Isten árnyékában,
és esdekelve kérjük, vegye el,
vegye el azt, amit ajándékba kapott
az ember,
de használni soha nem tudott.
Az észt.
I. év befejezett
megjelent az Apokrif 2008/1. számában
“Azért nem azé aki akarja, nem is azé aki fut,
hanem a könyörülő Istené.”
Lassan elfoszlik belőlünk az ég.
Porba révedő tekintetünk
a homokszemek közt keresi
sosemvolt múltjának
hegyormait.
Éveink, mint halálba tartó ősök
integetnek:
végállomás a semmi.
Gyúlékony papirosra firkált tudatunk
a léthatár kötelén táncol,
és az oszlopokat tartó pányvák Ti vagytok
nekem.
Kristályburokba törve
tehetetlen nézzük
az elmúlás játszi fényeit.
És egy ölelés többet érne
valamennyi elpocsékolt szónál.
Ám csak a remény marad itt,
magányosan tengetve tovább
tűrhetetlen, örök éltét.
…és…
Zavart tekintetű
összefércelt homlokkal
áll a vasrácsok között
tébolyult vigyorral arcán
vágtat át
És ha megint nyugalom
öleli át
keres kutatva máris
másik zsarát-
esőben fürdő
így ő:
mit nekem ti zordon
bronzkupolás templomtornyon
árnyékot vető két kereszt
önmagam úgysem ereszt
utamra
holnapra megint fölkel a nap
szórja szét az UV sugarakat
a házakra mint pöffeteg gombák
hullanak a közönybombák
öklömnyi számba pont belefér az öklöm
öklelem magam hogy öklendezzen önnön
valótlanságom valójától maga
a magatehetetlen baba
én
én ne
én nekem nem kell
semmi se
Éli! Éli! Mért hagytalak el?
csak az állam kopott ismét fel
és kösz hogy volt az úrvacsora
mert annak is van nagy sora
hogy hova
menekültem előled
Csend
üres
hideg csend
és valótlan messzeségben
odalent
meg-megcsillan az
odafent
Apokrif Online 