Smid Róbert korábbi művei

Mosolyogj
hálózati megjelenés – 2008. december 26.

A fekete celofánvászon mögül bújik ki,
s eltessékeli a rémálmaimat,
viasszal keni arcom,
felszentel
porral
malaszttal;
fülembe fúj, számba mormolja imáját.

Eretnek vagyok én is a magam módján,
ő nem lát tovább a szövettesteken,
egyszerre vakulunk,
nem is akarjuk
látni
maholnap,
egyszerre mi lesz(ünk) terítéken.

Vértelen volt ez a tavasz is; kevés a szúnyog,
de sok a munkánk, szívunk ki nektárt, sót,
egymásnak bókolva, vétve egymásból,
végtelenül túltarolva
akadályokon,
gördített plasztik élethazugságok.
Agár – *aŋet, mondják a finnek, csendben.

Mi csak futunk a nyúl után, vagy 30-an,
céltal-an, három meg a semmi,
Iszkolunk, törünk
semminken
túl
valódit elérni,
igazat mondani meg satöbbi, satöbbi.
 

Elhagy
megjelent az Apokrif 2008/1. számában

Kicsit másképp mint a SzaTA-át

Gyakran. Általában. Mindig akkor, amikor egyedül ébredek; nélküle. Elhagy. Néha felkelt, olyankor egy finom, puha, meleg valami fúj feszült levegőt a jobb fülembe. De azután elhagy, nem lehet visszatartani. Néha felkelek és megpróbálok utánabotorkálni, közben háromszor a székben, kétszer saját lábamban bukok fel: menthetetlen, szerencsétlen. Elérem a fürdőszobát, látom, amint két és fél méter hosszan szűrődik ki a fény a szigetelésen. Rányitok. Ott van bent. Átölelem és ez a puha massza fojtottan nyög fel a kezeim között. Főzzek egy kávét? Bólint. Idegesen kapkodok, fáradt vagyok; nem kell az a lényéből, ami munkára sarkall. Pedig ő mindig megteszi értem…

Redőny, sötét, nem látom a víz meddig ér, találomra tán négy adagot is lefőzhetek: kettőnkre? Csak neki, majd reggel én is iszom belőle. Fordítom a kiálló dudorát a főzőnek: rossz irányba, a gőz a kezemre megy, fáj. Nem kiáltok, éjszaka volt, ami jobban fájt. Későn jött, nagyon, igaz én mondtam neki. Hosszú volt ez az egész agyrém, nevezzük szerdának. Nem tudtam koncentrálni, rajta kívül semmire. Már pörkölődik, vártam az estét, amikor csak ő meg én és néhány nem fogadott hívás. Ilyenkor csak ő van fogadva, és utálom magam, hogy ennyire szeret, de szükségszerű. Ezt ő nem tudja. Bejött, megcsókolt, levetkőzött, a forró víz most éri el a szemeket, magához szorított. Nyeltem a könnyeimet, belezuhantunk az ágyba úgy egyálltunkban. Becsuktam a szemem, mint mindig, amikor érzem: néz. Úgyis elhagy. Szeretem nézni, akiket szeretek, hogy soha ne felejtsem el őket. Az emlék megmarad ezek szerint. Egyre közelebb érzem a szuszogást, nem eresztem, kialszik a fény, kész a kávé.

Fürgén mozog, csörgés, mert csészét keresek neki, aljjal együtt (reggel is adunk az esztétikumra). Lehúzza némi tejjel együtt, majd újra elhagy: a fürdőbe vissza, megint. Jó lenne írni, csak néhány ragot, de ha még visszafekszem, akkor aludhatok két órát. Ismeretlen oknál fogva kezdek el kutatni a a kabátjaim zsebeiben, a fürdőben sötét van. Nyílik az ajtó, megállok, levegőt sem veszek és a kabátokba fúrom a fejem (Úgyis átlátszom a világ összes nagykabátján). Ő sem vesz: észre. Hat lépés neki az ágy, végtére is ruhástul bújik vissza mellém. De én nem vagyok ott, nem ott vagyok. Elhagy, elhagytam és pont.
 

Három a nagylány
megjelent az Apokrif 2008/1. számában

Csak az ablakomon kinézve láthatta a szemben lévő ház erkélyén a husángokat egymás mellé állítva. Fél nyolckor kortyolgatta a kávéját, és elmélyülten kezdte meg felülről lefelé a vizsgálatot a fatesteken. Én akkor félig voltam takarásban az ágyon, csak azok látszódtak ott szemben. A lábamhoz rakta a csészét, én mint Ág–t feküdtem bele férfiúi büszkeségem kimerült erekciójába. Feletted vagyok, még akkor is, ha alszom. Munkába ment; pizsamában.

Egy hír, posztminden korunk áttetsző velejárója: kukába dobta, miután kinyomta. Máig nem tudok elképzelni ennél szörnyűbb születésnapi meglepetést egy gyereknek. Karton vagy sörösüvegszilánk akadt a szemét között? Esetleg elévült Kismama meg Cosmo magazinok jelentettek jászolt? Kikapcsolom a híradót, és otthon felejtem az esernyőmet is.

A fruska a buszon néz, miközben a teremtés koronája gondolkodik. Itt kell leszállnom. Megpróbálok nem belelépni a pocsolyákba, de amint átugrom a kapu előtti utolsót, egy kövér hajléktalanba ütközöm. Haja alig, ami kilátszik a ruha alól csak heg. A kemény szatyor nyoma ott maradt a tenyerén; bele kell néznem. Nem kérek bocsánatot és nem hallom azt se, hogy ő mit mond. Még elérem a liftet: nem számít az, hogy a baba benne van-e a szatyrában, hogy az anya mit érzett akkor, amikor lomtalanított. Végletesen felelőtlen lettem; azt a csészét vagy egy éve vertem le, de az óta sem vettem újat.