„Az udvar mint csatatér feküdt elém, / hogy ne tudjak máshova nézni, csak vissza. / Napégette körvonalaiban nyár, medence, locsolócső. / Mellém lépett a csend, körbevezetett a házon”

Értik a rettegést a szembogarak / mögötti utcán félnek attól, / hogy a ráncok mélyén a bőrben / üres igazságok, élhetetlen / szeretetek támasztják majd a testet.